Az ember, akiben egy cseppnyi nyomozóvér, egy csipetnyi detektívszenvedély vagy csak egy kevéske kíváncsi hajlam is van, ilyenkor persze megkérdezhetné, hogy mégis mi a fene köze lehet egy teljesen átlagos festékszagnak egy kisfiú szerda délutáni erekciójához.

Olyan szettben táncol, mintha fürdőruhában lenne, ezt mondta. Húzom tovább a térképet, egyre dühösebben, már száguldanak az országok a képernyőn, Dominikai Köztársaság, Bahama-szigetek, aztán már nem is látom, csak lököm, lököm magam alatt a földgolyót, mint a rollerező kisgyerek. Az Északi-sarkon áll meg alattam újra.

Apám orvosi táskájának ánizspálinka, kézfertőtlenítő és szappan szaga van, régi poros szag, szeretem. Az jut eszembe, amikor apám gyerekkoromban meghallgatatta velem a saját szívdobogásom, előveszem az összecsavart sztetoszkópot, a fülemre illesztem, hideg, az érzés ugyanaz, mint gyerekkoromban, a hallgatófejet a köpenyem alá dugom, a szívemre szorítom.

Megcsillant a rózsaszín fejbőr a nő erősen ritkuló haja alatt a folyosóra bevágódó fényben.

Amikor Laurát hazavitte januárban, a srácok épp fociztak a gimi udvarán. A szíve odahúzta, játszani akart, megfeledkezni az elkerülhetetlenről, hogy percek kérdése, és magára marad egy nővel

Mintha az összes helyben lemészárolt állat utolsó párája ott lengne benne, olyan vastag volt odabent a levegő, kövér, mély basszussal szólt a dubstep, egyszerre lüktetett a tömeg, akár egy ütőér, mindenki összetartozott mindenkivel, mindenki a mindenkié volt.