
Nyerges Gábor Ádám regényrészlete
- Részletek
Nyerges Gábor Ádám 1989-ben született Budapesten. Költő, író, kritikus, PhD-hallgató. Az Apokrif folyóirat főszerkesztője. Legutóbbi kötete Sziránó címmel jelent meg 2013-ban, a Fiatal Írók Szövetsége gondozásában.
(Takács Gergely felvétele)
A szenvedő király
Hol volt hol nem volt, de azért inkább volt, bár közben is többnyire nem volt, mindegy is, bonyolult. Egy szó, mint száz, volt egy kisfiú. Hogy történetesen királyfi-e vagy sem, nem túlzottan érdekelte, nem foglalkozott eleget ilyen szempontból a családfájával, felmenőit nem nagyon kérdezgette ilyesmikről. Legkisebbnek sem volt igazán legkisebb, mivel egyetlen gyermeke volt a szüleinek, tehát természetesen csakis legkisebb lehetett, mégis, soha senki nem tekintett rá így. És ez nagy baj volt. Még három királyfik közt is nehéz dolog legkisebbnek lenni (bár magában mindig úgy képzelte, hogy a három közül viszont még mindig annak a legkönnyebb), de milyen az, amikor valaki soha, senkihez képest nem lehet nem hogy legkisebb, de még egyszerűen kisebb sem, nincs összehasonlítási alap. Hogy lesz így valakiből szép mesék hőse, ha nem sajnálják, nem éreznek együtt vele, ha, bár gyengének gyenge, elesettnek elesett, és esélytelennek is épp elég esélytelen, ez nem igazán, vagy legalábbis nem eléggé látszik rajta, és így senki sem szurkol majd neki, ha kiáll, mondjuk a hétfejű sárkány ellen, jobb esetben csak nem mutatnak érdeklődést nagy és fontos csatái iránt, de rosszabb esetben még akár az is megeshet, hogy ezúttal kivételesen a sárkánynak fognak szurkolni, elvégre szegény, nyomorult sárkánynak, akit a végén amúgy is mindig megölnek, aki voltaképp sosem bánik rosszul az elrabolt királykisasszonyokkal, csak kicsit bezárja őket, de azért ruházza, eteti, széltől is óvja őket, szóval miért is ne lehetne legalább egyszer a nyomorult sárkánynak szurkolni, akinek így, hét fejjel, még belegondolni is rémisztő, milyen nehéz lehet az élet bármely, mindenki más számára könnyen abszolválható momentuma, mint mondjuk fogat mosni vagy akár csak tüsszenteni egyet, arról nem is beszélve, hogy melyik fejével csókolná meg a királykisasszonyt, ha amúgy nem volna szemérmes és félénk hozzáérni az elrabolt lányhoz, akivel voltaképp sokkal jobban bánik, mint bármelyik emberszabású lovagja az elrablás előtt és után, valaha is. Ezzel szemben meg ott áll ez a nyiszlett, senkit sem érdeklő, egyke mesehős, azt se lehet tudni, hogy királyfi-e vagy nem, még legkisebbnek se mondható, szinte csak afféle statisztikai véletlenként, jobb híján keveredett oda, ha már ebbe a legunalmasabb mesébe, amin sem izgulni sem elaludni nem lehet igazán jól, jobb, odaillőbb, rokonszenvesebb hős most per pillanat nem akadt. Gondolkodott hát a kisfiú, nem száz és nem ezer, hanem sokszor ennyi órát, hogy mégis hogy menekülhetne e legrosszabb sors elől, ami bízvást még a végül lekaszabolandó sárkányénál és a rendre buta, agresszív és pénzorientált, felszínes balfasznak bizonyuló legnagyobb és középső királyfikénál is rosszabbnak ígérkezik. Hogy lehetne ő mégis legkisebb és egyszerre, legalább egy valamiben mégis a legnagyobb. Hát így lettem én A Szenvedő Király, vagy a szenvedők királya, ami ugyan pontosabb, de az első meg jobban hangzik, például címként kiugratva, ha mesére kerül a sor, fejezte be kurtafurcsán kanyarítva, több-kevesebb önéletrajzi áthallástól sem mentes, parabolisztikus meséjét Sziránó, de képzeletben már megelőlegezett gyermekei fintorogva és ásítozva inkább a Micimackó soron következő fejezetét kérték, eléggé el nem ítélhető módon, ő maga is megkönnyebbült, hogy átmenetileg nem kell több önéletrajzi áthallásoktól nem teljesen mentes mesét írnia, mivel a Micimackót maga is jobban szerette.