
Décsy Eszter novellája
- Részletek
Décsy Eszter 1987-ben született Budapesten. Író, a NOWmagazin alapító főszerkesztője. Első kötete Helló miszter, áj láv jú! - Befejezetlen festmény Indonéziáról 2013-ban jelent meg az Ab Ovo Kiadónál. A FISZ tagja.
Fotós a fellegvárban
Fel kell mennem a fotóshoz. Sosem találkoztam még vele. Tegnap hívott a főszerkesztő, lediktálta a címet. Egyből valami zsigeri ellenállást váltott ki belőlem. Egy söralátétre írtam az instrukcióival együtt, most ezt szorongatva bóklászom. Nézem a rozsdás utcatáblákat. Omladozó vakolat, betört ablakok. Nem akarok kérdezősködni. Kerülgetem a kutyaszart és a használt kotonokat.
Csörömpölésre riadok. Kiabálás. Néhány méterrel előttem a kocsmából kihajítottak egy fickót. Megtorpanok. Délután kettő van. Két tag jön ki utána. Felrángatják a földről és rábasszák egy ott parkoló Lada csomagtartójára. Üvöltenek. Megütik. Hallom a reccsenést. Leszarják, hogy ott állok. Az arcomból kiment az összes vér. Magamhoz térek, átszaladok mögöttük. A pulzusom az egekben. Befordulok a sarkon, gyorsabban gyalogolok, és örülök, hogy ma is tornacipőt vettem fel.
Végre jó utcában vagyok. Megtalálom a negyvenkettőt. Fecskendő a kapualjban. Az izzadt tenyeremtől szétfolyt a tinta az alátéten. Alig tudom elolvasni a kapukódot. Régi bérház, nehezen, nyikorogva nyílik a kapu. A belső udvarban átható szemét és macskahúgy szag. A tizedikre kell mennem, de a liften csak a nyolcadikig vannak gombok. Lábbal csukom be az ajtaját, a fogantyúra vastagon valami fekete, olajos dzsuva ragadt. Az áporodott izzadságszagtól felfordul a gyomrom, próbálok nem az orromon át lélegezni. A fejem felett hangosan zizeg és villódzik a neon. A lift búg, lassan emelkedik. A falon kulccsal vésett feliratok, filcfirkák. Kibelezem azt mocskos kúrva anyád. Ezmeralda ribanc. Egy szív, benne Mari + Renátó. Férfi nemi szervek egy csoportja, mintha egy óvodás rajzolta volna. Elmosolyodom, a táskámban turkálok. Találok egy tollat, és odabiggyesztek egy faszt a többi mellé.
Egyből a gangra lépek. Lépcső sehol. Törött műanyag játékok és bútordarabok közt botladozom. Foltos matrac a korlátnak támasztva, rozsdás rugók állnak ki belőle. Lépteimre egy csótány szalad be a felhasadt huzat alá. A házat belengi a lábasokban fortyogó disznózsír, mackóalsó és mobiltelefon szentháromságának hangulata. Egy nyílásban megtalálom a betonlépcsőt. Nincs két párhuzamos síkja. Utólag építhették rá az emeletet. Felérek, rálátok a tetőre. Foghíjas cserepek, moha, egy döglött rigó. A csupasz betonpadlót galambszar pettyezi. Körmeim a tenyerembe vágnak, csak nem alattam fog leszakadni ez a kurva emelet. Rossz irányba indultam, és már majdnem körbeérek, mire megtalálom a feljáratot. A falból kiálló gázcsövekből kilóg a megszürkült, zsíros kóc. A tarkóm viszketni kezd, mintha valaki figyelne. Körbenézek, de nem látok senkit. A vasrácsos, kopott ajtók mögött néma csend, a függönyök mozdulatlanok.
Téglákra fektetett deszkák és egy fél létrából ácsolt feljáró. Gondolom, tetőtér. A lábam alatt inog az egész tákolmány. Vastag biztonsági ajtó, előtte acélrács. Mint egy erődítmény bejárata. Csengő nincs. Kopogok. Mintha fűszagot éreznék. Halk berregéssel kipattan a rács. Távirányítású. Nyílik az ajtó is.
Kopott farmer, a kockás ing ujja feltűrve, bozontos szakáll, rövid barna haj. A szájából masszív spangli lóg.
- Gyere be – a fogai közt szűri a szavakat.
Kitárja az az ajtót, de nem rám, mögém néz. Arrébb lép. Térdmagasságban füstfátyol lebeg a lakásban, fejmagasságban a fű tömény, édeskés illata. Jó cucc lehet. Mögöttem kattan a rács, fordul a hevederzár.
- A képekért jöttem.
A hangom határozott, pedig lövésem sincs, milyen képekért jöttem. És, hogy miért pont én.
- Nyilván. Dobd le magad.
Ahogy beszél, a spangli végéről egy darab hamu a földre esik. Megfogja a sarokban lévő széken tornyosuló ruhakupacot, az ágyára hajítja. A szoba nem lehet több tizenöt négyzetméternél. Minimál berendezés; matrac, kanapé, két szék, egy polc, íróasztal két hatalmas monitorral. A földön összegyűrt sörösdobozok hevernek. Néhány üres Jim Beames üveg. Pizzásdoboztorony a sarokban. A hamutartó már régen betelt.
- Kávét?
Az órámra nézek. Olyan nagyon nem időznék itt.
- Kérek, kösz.
Kimegy a konyhába. A megsárgult falak tök üresek. Egyedül az asztal felett, a két tetőablak közé van néhány fotó felcelluxozva. Polaroid képek, mindegyiken egy szőke csaj. Kimegyek utána a konyhába. Még több sörösdoboz, a mosogató tele retkes tányérokkal. A kotyogósba tömködi a kávét, egy csomó mellé szóródott. Az ablakhoz lépek. Egy lebontott ház helyére látni rá. A sittkupacok között két gyerek labdázik egy korccsal, arrébb egy fickó valami szemetet próbál felgyújtani. Mögöttem bögrék koppannak az asztalon.
- Hogy iszod?
- Ha lehet, gyorsan.
Végignéz rajtam. A szeme pár pillanatra megakad mellmagasságban. Egy tányér szélére támasztja a spanglit, én meg feljebb húzom a cipzárt a bőrdzsekimen. Közben arra gondolok, milyen rohadtul füstszagom lesz, pedig csak pár órája mostam hajat.
- Mikor fog kijönni a cikk?
- Ha minden igaz, jövő héten. Miért?
Egy kicsit hunyorog, az arcomat fürkészi. Az ablakpárkánynak támaszkodom. Végre kotyogni kezd a kávé, az illata lassan elér hozzám. Némán hallgatjuk, ahogy szörcsög a főző.
- Lehet, hogy egy kicsit alaposabb utánajárást igényel a téma – mondja végül.
Mekis bögrékbe tölti a kávét, az egyiket a kezembe adja.
- Van tej?
- Melletted a hűtőben.
- Kösz.
Kinyitom. Sör, még sör, egy fél szál kolbász és egy penészedő vaj. A tej az ajtóban. Mielőtt töltenék, beleszagolok.
- Tegnap vettem – a hangjában van némi szemrehányás – Cukrot?
- Nem, kösz.
- Akkor talán fáradjunk át az irodába.
A széket maga mellé húzza, hogy oda üljek, de nem szól semmit, csak lecsukja a facebookot.
- Hmm?
Rám néz, kezében egy doboz piros Lucky.
- Köszi – válaszolom, és kiveszek egy szálat.
Először az enyémet gyújtja meg. Az asztalra dobja az öngyújtót.
- Na.
Ennél többet nem mond, szájában a cigivel hátradől a széken. Ujjai a billentyűkön kopognak. Beleiszom a kávéba, a bögre pereme fölött nézem a profilját. Karikás szemek, tág pupilla. Fáradtnak és magányosnak tűnik. Szakáll nélkül kurva jól nézne ki.
- Tessék. Nézd végig.
Felém tolja az egeret és hátrébb csúszik a székkel. A szombati koncertfotók. Jó képek, de nem értem, ezért miért kellett idejönnöm. Lapozgatom egyiket a másik után. Néhányon én is rajta vagyok, a backstage bejáratánál. Talán mégsem azt a ruhát kellett volna felvennem. Végigpörgetem az összes képet, aztán értetlenül nézek rá.
- Nézd meg jobban.
Megnyitja újra az egyik képet. Az énekes vörösödő fejjel üvölt a mikrofonba, az erek kidagadnak a homlokán. Minden zöld fényben úszik, élénk, kontrasztos. Rohadt jó kép. A háttérben ott áll egy kisebb csoport, a színpad szélén a sötétben. Az arcok egy részét ismerem. Még mindig nem értem, mit akar. Nem is tudom, mit nézzek igazából. Kezd felidegelni. Mintha olvasna a gondolataimban, ránagyít az egyik fickóra, aki a legszélén áll. Közelebb hajolok. Minimum Elvisnek kéne ott állnia, hogy úgy érezzem, megérte idejönni. Ráncolom a homlokom, próbálom kivenni, ki lehet az. Hirtelen valami megcsap. Mintha konnektorba nyúltam volna.
- Bassza meg!
- Ugye?
Önelégült vigyorral néz rám. Köpni-nyelni nem tudok. A szemem közte és a monitor között ingázik.
- És akkor most mit csináljak? – szalad ki végül a számon.
- Egyelőre próbáld magadban tartani. Ja, és itt vannak a képek is a cikkhez.
Kezembe nyom egy pendrive-ot.
- És… ez is rajta van? – fejemmel a monitor felé bökök.
Úgy néz rám, mintha sík idióta lennék.
- Majd hívlak.
- Megvan a számom? – kérdezem, de már az ajtó felé terelget, meg sem hallja.
Az agyam veszettül dolgozik. Azt hiszem, kezdem érteni, mit akar, de még nem vagyok benne biztos. Mire magamhoz térek, már rég a körút felé sétálok.