Amikor a szörnyek esnek áldozatul
- Részletek
- Írta: Nagy Tibor
Viktória királynő keze – akarom mondani csápja – mindenhova elér. A Smaragdzöld tanulmány megmutatja, hogy milyen az, amikor egy rendhagyó crossoverben a szörnyek félnek az emberi bosszútól. De vajon képes-e meghaladni a történet a gótikus geg kategóriáját?
A 19. század végi ponyvairodalom virágkorát éli, igaz, nem a klasszikus, írott formában. Arthur Conan Doyle Sherlock Holmes-regényeit már kevesek olvassák, viszont annál többen ismerik a Benedict Cumberbatch főszereplésével készült sorozatot. Feltételezem, hasonló módon csak a legelhivatottabb geek rajongók olvasnak H. P. Lovecraft történeteket a más világból érkező, kimondhatatlan nevű szörnyekkel, viszont az HBO GO-n most ősszel debütáló Lovecraft Country egészen népszerűvé vált. A két alkotó történeteit nemcsak a reneszánszuk köti össze, hanem egy sokat sejtető, de azt kifejteni nem tudó vagy nem akaró képregény is: a Smaragdzöld tanulmány.
Neil Gaiman neve bizonyára nem ismeretlen a képregény médiumáért rajongók körében. Ha mással nem, a Sandman – Az álmok fejedelmével már mindenki találkozott. Nem szabad elfelejteni a Marvel 1602 szériát sem, amelyben a jól ismert és definíció szerint modern környezetben működő szuperhősöket mintegy 400 évvel korábbra repíti vissza Gaiman. Az író a DC háza táján is kiforgatta a bejáratott sémákat. Az ő tollából származik a Batman: Whatever Happened to the Caped Crusader? című egészen zseniális és kozmikus magasságokba emelkedő képregény is, amelynek lapjain a gothami szuperhősök és gonoszok színe java látogat el a denevérember ravatalára.
Nem kell tovább részleteznem, mekkora az elvárás a kortárs képregény egyik legkiemelkedőbb alakjával szemben, aki persze nem csak ebben a médiumban alkot. Gaiman regényeket és novellákat is ír, és a Smaragdzöld tanulmány is így indult útjára, még 2003-ban. Két évvel ezelőtt Rafael Albuquerque adaptálta és illusztrálta a történetet, és sajnos ez a kétfázisú alkotói munka meg is látszik rajta. Albuquerque – aki az egyik legismertebb képregénykiadó zászlóshajóinak számító füzeteit rajzolta (American Vampire, Batgirl, Batman) – minden rajza mesteri, mégis kilóg a nagy egész szempontjából. De haladjunk sorjában!
A Smaragdzöld tanulmány különösebb felvezetés nélkül indul. Úgy veszi kezdetét, hogy a történetet narráló, Afganisztánt is megjárt veterán mesterlövész Londonba érkezik valamikor a viktoriánus éra vége felé. Kiadó szobát keresve kopogtat a Baker Street leghíresebb ajtaján, ahol egy holmes-i figura az első pillantásra visszafejti a katona életét. Már a cím is egy Conan Doyle idézet, hiszen A bíborvörös dolgozószoba angol eredetijére utal. A két férfit később a londoni nyomozóbrigád feje is meglátogatja, aki a titokzatos magándetektív segítségét kéri egy gyilkossági ügyben. A bűntény helyszíne azonban valamiben markánsan eltér attól, amire korábbi olvasmányélményeinkből emlékezhetünk. A halott mellett elterülő vörös vértócsa helyén egy hatalmas zöld folt látható. A szereplőket nem lepi meg a látvány, annál inkább a felkészületlen olvasót. Gaiman Londonja ugyanis nem az az észszerű viktoriánus brit főváros, mint amit megszoktunk. Még csak az ország neve sem Britannia, hanem New Albion (aminek azért van történelmi hitelessége), ahol a Lovecraft által megteremtett másik dimenzióból érkező szörnyek nem csak a képzelet szüleményei. Az úgynevezett vének a Cthulhu-mítosz megjelenítői, akik ezúttal nem a felfoghatatlan félelmet jelentik, hanem egyszerűen a királyi családot. Igen, az angol, akarom mondani albioni királynő egy polipszerű csápos szörnyeteg, és a már holtan fekvő unokaöccse is hasonló tulajdonságokkal bír.
A Sherlock Holmes csúcsra járatott racionalizmusát keverni a Cthulhu-világ felfoghatatlan irracionalizmusával, mindenképpen figyelemre méltó vállalkozás, de céljai megkérdőjelezhetők. A lovecrafti világ progressziója abban állt, hogy kifordította a gótikus horrort az emberközpontúságából. Már nem az ember az irányító erő a tápláléklánc csúcsán, hanem a tapadókorongos szörnyetegek, amelyek egy olyan eredendően idegen világ szülöttei, amely az emberi érzékelés számára felfoghatatlan. A végtelen rejtélyt a novellák és regények írott sorai képesek közvetíteni, de az ábrázoló művészet akarva-akaratlanul konkretizál. Albuquerque egy középutas megoldást választ, ahol a szörnyek nagy részét eltakarja, és arcukat is homály vagy maszk fedi. Ebben a világban a Cthulhu nem fenyegető és távoli, vagyis már régen nem az. Gaiman történetében az ember megtanult együtt élni a szörnnyel, sőt egyértelműen alávetettje is lett annak. Ezt támasztják alá a fejezetek elején olvasható „reklámok” is, amelyek Doktor Henry Jekyll fantasztikus készítményét hirdetik, amellyel a használó szabadjára engedheti szorító belső énjét, de V. Tepes véreltávolító-készítmény is kapható májpanaszok ellen.
A veterán mesterlövész ettől a szörnyvilágtól fél és szenved, Afganisztánban is egy fölé magasodó poliprém sebesítette meg, de a nyomozónak bejárása van ebbe a közegbe. Ő látszólag még az irracionálist is érti, a királynővel folytatott beszélgetése – amely egyébként a képregény csúcspontja – sokat elmond a detektív világok közöttiségéről. A történet konfliktusát pedig éppen az észszerű emberi és a szörnyvilág közötti feszültség adja. Az elnyomott humánum az, ami feltör, egy éles késsel és egy jól irányzott mozdulattal nyitja fel Franz Drago herceg zöld vértől duzzadó ereit.
Gaiman novellája a saját bevallása szerint Holmes/Cthulhu fan fiction, amely megnevezés jól kijelöli számunkra a történet határait, és az író nem is lépi át azokat, bármennyire is többet várnánk. Amilyen lendületes hirtelenséggel indul el a rövid történet, olyan gyors megoldatlansággal zárul le. A Smaragdzöld tanulmány sajnos nem több egy valóban jól felépített utalásrendszernél, hiába jelöli ki egy nagyobb ívű történet útját. Doyle és Lovecraft nélkül kevésnek hat, hiányzik a cselekményi egység a motívumrendszer mögül, a történet nem tudja meghaladni a gótikus geg kategóriát. A cselekmény így széttöredezetté válik és nem lesz teljes. A történet valódi végkifejlet nélkül zárul, és az egységet a később hozzárajzolt képregénypanelek sem képezik meg.
Albuquerque a lehető legtöbbet megteszi, hogy minden egyes képe elérje a képregényrajzok csúcsát, de pontosan ez az, ami miatt élét veszti az egész mű. A képkockáknak egy képregényben kettős feladatuk van. Egyrészt önmagukban is meg kell állniuk, önálló képként is működniük kell, másrészt egy nagyobb egységet, a történetet is szolgálniuk kell. A Smaragdzöld tanulmány minden képkockája kiváló az első szempont alapján. A karakterek arckifejezései egészen pontosak, testtartásuk pedig néhol már túlzó módon alapos. Pontosan emiatt kevésbé tudnak a panelek a történet részévé válni. Ha mindegyik kép egyformán kiemelkedő, akkor egyik sem lesz az.
Az olvasóban folyamatosan ugyanaz a gondolat visszhangzik, vajon lemaradtam valamiről? A Smaragzöld tanulmány több kérdést tesz fel ugyanis, mint egy nagyregény, de egyetlen egyet sem válaszol meg. Rengeteg út vezet a képregényből kifelé, de az oldalakon belül alig látunk ebből valamit. A gyorsan suhanó cselekmény gyakorlatilag a popkultúra ütközőzónája, de a formátum miatt végtelen hiányérzet marad az olvasóban. Úgy tűnik, Neil Gaiman is beleesik abba a kortárs közegben tapasztalható hibába, hogy kellő keretek nélkül akar túl nagyot meríteni.
A Smaragdzöld tanulmány legnagyobb hibája, hogy mire az olvasó felvenné a fonalat, máris vége szakad. Hiába, ilyen ez a fránya short story-forma. Neil Gaiman kissé önmaga farkába harapó crossover világát Rafael Albuquerque rajzai alapos profizmussal illusztrálják, de az egységes cselekmény szintjén mégsem működik a Sherlock Holmes-parafrázis megrajzolt világa.
Neil Gaiman–Rafael Albuquerque, Smaragdzöld tanulmány, fordította Limpár Ildikó, Fumax, Budapest, 2020.
Nagy Tibor 1997-ben született Révkomáromban. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán hallgató Filmtudomány Mesterszakon. Kritikái és filmes magazincikkei több online újságban rendszeresen megjelennek.