
Rendhagyó folyóiratszemle: a folyóirat-krízisről I.
- Részletek
Mikor másfél hónapja a márciusi folyóiratszemléhez valót válogattam az Írók Boltjában, nem gondoltam volna, hogy a polcról leemelt Tiszatáj, és a később mellé választott Prae puszta egymás mellé rendelése képzőművészeti alkotássá („Koldus és királyfi”) lényegülhet az MNB és az NKA jóvoltából. Pedig ez történt: a formai hibák miatt idén támogatás nélkül maradt Prae családdal (Prae, prae.hu, Apokrif) szemben a Tiszatáj úgy is krőzusnak számít a folyóiratok közt, hogy a tavalyi NKA támogatása 15,5 millió forintja idén 10,6 millióra csökkent. A „Matolcsy-alapítványok” egyikétől (egészen pontosan a Pallas Athéné Geopolitikai Alapítványtól) ugyanis 2015-ben három évre 30, vagyis egy évre 10 millió forintot kapott, amivel az államilag legerősebben dotált folyóiratok közé emelkedett. Tegyük hozzá: a támogatás tényét a folyóirat nem rejtegette már 2015-ben sem: az MNB logója ott szerepel a Tiszatáj tavalyi számaiban is, igaz, dicsekedni nem igazán dicsekedtek vele. Azt is tegyük hozzá, hogy a támogatásban benne van a folyóirat digitalizálása is: a hivatalos megfogalmazás szerint a kiutalt pénz célja „a Tiszatáj folyóirat Értékőrző Programjának megvalósítása, regionális értékek megmentése, megőrzése, és azok nagyközönséggel való megismertetése. (könyvek, rendezvények, konferencia, a Tiszatáj folyóirat 67 évfolyamának digitalizálása) – három éves program megvalósításának támogatása”. Hogy ez a pénz értelmes célra ment el, az tehát aligha kérdés. Hogy ezt a pénzt el lehet-e arcvesztés nélkül fogadni, az már vitatott. (Felvetődik például, egyenes gerinccel elfogadható-e például az MMA-s túlsúlyba került NKA-tól támogatás? A dilemma két kérdésben úgy lenne összegezhető, hogy: 1) Elfogadhatunk-e pénzt az NKA-tól? vs. 2) Jó-e, ha hagyjuk, hogy a támogatásról való esetleges lemondásunkkal hagyjuk, hogy az NKA hülyeségekre verje el adóforintjainkat?) Bárány Tibor filozófus-kritikus Facebook-oldalán úgy foglalja össze a helyzetet: „az MNB alapítványain keresztül kiszórtak egy csomó pénzt a csókosoknak, az államfüggő értelmiség (én is ide tartozom) pedig ráugrott a maradékra (pályáztak, hogy kiadhassák a könyveiket/fordításaikat, megrendezhessék a konferenciáikat, elutazhassanak messzi külföldre, stb.). A csókosok és a támogatásért ácsingózó értelmiségiek szétválogatása az ilyen esetekben reménytelen; azon viszont végre érdemes lenne elgondolkodni, milyen kultúra- és tudományfinanszírozási rendszer teremthetne normális viszonyokat körülöttünk.” A kérdés így most az, szimplán utáljuk-e a Matolcsy-milliókért a Tiszatájt, vagy lássuk át a rendszerszintű problémákat és értelmezzük az egész szcéna folyamatos kapálózásának okait a kvázi alamizsnáért. Az alábbiakban az utóbbira teszünk kísérletet.
Első körben két dolgot világosan kell látnunk: egyrészt, hogy a rendszerváltáskor robbanásszerűen megnövekedett számú irodalmi folyóiratszcéna (jelenleg mintegy hatvan magyar nyelvű lap közöl legalább részben irodalmi jellegű anyagokat) a jelenlegi körülmények (népességfogyás, kiszélesedett szabadidő-eltöltési alternatívák, olvasási szokások átalakulása, törzsolvasói réteg előregedése) között valóban túlpopulált, a legszélsőségesebb körülmények közt is kitartó lapok pedig fenntartják a „sok eszkimó, kevés fóka” egyenletet, ami az elmúlt években drasztikusan fogyó fókák miatt valóban élethalálharccá vált. Mindazonáltal a szcéna racionális csökkentéséről az utóbbi években szó sem esett, vagyis nem azok a lapok maradnak magukra, amelyek 1) szakmailag gyenge minőséget képviselnek 2) kisebb példányszámot produkálnak. Ez azt jelenti, hogy sem a piaci, sem a piacfüggetlen, nehezen mérhető, de joggal számon kérhető értékkritérium nem érvényesül.
Ha az állam valóban ki szeretne hátrálni a kultúrából, a saját lábra állást kellene támogatnia és elősegítenie: ehhez első körben marketing- és reklámköltségekre, olvasásnépszerűsítésre, bemutatókra, stb. kéne pályázatokat kiírnia (hogy az emberek tudjanak a folyóiratokról), és ami ennél is fontosabb: elősegíteni a potenciális vásárlók, vagyis a művelt középosztály, a polgárság megteremtését, ugyanis meggyőződésem, hogy a legalapvetőbb, társadalmi gyökerű probléma itt abban rejlik, hogy az olvasó értelmiség szegény, mint a templom egere. A helyzeten nem segít, hogy a folyóiratok a mai napig masszívan áron alul, 400-700 forintos, potom árakon kínálnak mintegy 100 oldalnyi tartalmat – ez ugyanis csak arra jó, hogy a folyóiratok lapszámaik eladásából se tudjanak számottevő bevételre szert tenni.
Ami ehelyett történik, az inkább a kulturális szcéna átrendezése: ne mondja senki, hogy a 900 millióból kényelmesen eltartható folyóiratokra nincs évi plusz 400 millió forint, miközben az MMA támogatottsága 2011 óta 66-szorosára (!!!) nőtt, az alábbi módon:
2011 100 millió Ft
2012 1,5 milliárd Ft
2013 2,45 milliárd Ft
2014 4,53 milliárd + 2 milliárd Ft
2015 5,26 milliárd Ft
2016 6,6 milliárd Ft
Nomármost ami miatt a mostani döntések igazán felháborítóak, az két ok:
I) A teljesen félrevezető sikerkommunikáció: decemberben és áprilisban egyaránt a folyóiratok megmentését kommunikálta az NKA. November-decemberi szemlémben megírtam, mi az, ami miatt az első „megmentés” problematikus: „1) a pályázatok beadási határideje február 4., mire a kollégium összeül, dönt, a pénz meg elmegy, nagyjából május lesz 2) ez a beígért 350 milliós összeg a tavalyi 655 milliónak csak mintegy fele: 2015-ben úgy osztottak két részletben szinte ugyanennyit (előbb 292, majd 70 milliót) az offline és online felületeknek, hogy azon csak a nem-kiemelt folyóiratoknak kellett osztozkodniuk, a kiemeltek működése ugyanis a hároméves támogatás miatt biztosított volt.” Erre tromfolt rá az áprilisi 158 milliós kollégiumi átcsoportosítás után az NKA azzal a közleményével, mely szerint „az NKA összesen több mint félmilliárd forintot fordít az idei évben megjelenő lapok támogatására, szemben a tavalyi évben biztosított 368 millió forint, illetve a 2014-ben rendelkezésre álló 352 millió forint nyílt kerettel”. Mindez természetesen a fentieket tekintetbe véve nem igaz: ez a félmilliárdos összeg úgy több, hogy 1) sokkal kevesebb, mint a fent említett 655 millió, 2) a pénz nem a semmiből, hanem szektoron belülről érkezett: a kollégiumoknak más ujjaikba (rendezvények, ösztöndíjak, stb.) kellett beleharapniuk, hogy ezt a nem csekély összeget átcsoportosítsák a folyóiratokhoz.
II) A forráshiány: Bár kritizálhatjuk a kuratóriumokat, mert a semennyire vagy minimálisan dotált 2000, Mozgó Világ, Revizor, Kritika, Szombat helyett inkább a Magyar Naplót, Lyukasórát, vagy a Hitelt támogatták, érdemes fejben tartanunk, amit Urfi Péter mond: „Az NKA (…) soha nem volt független a politikától, jellemzően az aktuális kormány holdudvarának lejtett a pálya, és nemcsak az indokolatlanul nagy – sokszor és jelenleg is 25 százalékos – miniszteri keret elosztásakor, hanem a kuratóriumok összeállításában is. Általában ügyeltek azonban a kiegyensúlyozottságra. Ennek szép példája a legproblémásabb terület, a szépirodalmi folyóiratok mezőnye: kormányok jöttek és mentek, de a jobboldalinak elkönyvelt Kortárs és a liberálisnak elkönyvelt Holmi nagyjából mindig fej fej mellett vezették a támogatási listákat – és ez a párhuzamosság az alsóbb tartományban is folytatódott.” Most is tudnék érezhető elcsúszásokat felhozni, de úgy érzem, nem egész pályás letámadásról, gleischaltolásról van szó, hanem a lassú kivéreztetés folytatásáról, mely sokaknak a végstádiumot jelenti: a Színháznál, a Muzsikánál, a 2000-nél már nincs hova hátrálni. Ennek oka pedig egyszerűen a kevés pénz: emiatt a kuratóriumokat kevésbé érzem hibásnak, mint a pénzt rendelkezésre bocsátókat.
Mit lehet ilyen helyzetben csinálni? Az alternatív források keresése mellett leginkább tiltakozni. Azt ugyanis senki sem gondolhatja, hogy pusztán crowdfundinggal egy teljes szcéna fenntartható: ahhoz egyszerűen nem elég népes a folyóiratbarát polgárságunk, hogy folyamatosan, egyszerre működtesse forintjaival mondjuk a Revizort, a 2000-t és a Praet (meg még féltucat másik folyóiratot). Úgyhogy egyelőre tiltakozzunk: elsőnek holnap, szerdán, az NKA sajtótájékoztatóján, reggel 9-kor.
Zelei Dávid