Jelenlétek, hiányok, és egy néma h

Részletek

Írta: Krupp József

A Szerkesztő Úr szubjektív élménybeszámolót kér, „highlightokkal és esetleg hiányokkal”. A friss (2021077) Műút élén éppenséggel olyan szöveg áll, mely hiányérzetre reflektál. Arról a hiányról van szó, amely két éve sok folyóirat-olvasónak lehet tapasztalata: hogy nincsenek a lapokban Tandori-szövegek.

A tandori light – s akkor itt tényleg szubjektív lesz az élménybeszámoló – e sorok írójára rendkívüli hatást tett: ahogy elhagyván az Andrássy úti könyvesboltot olvasni kezdte a Műút harmadik oldalán, úgy érezte, mintha egészen közelről hallaná a verset. „Ha majd elmondják: „TANDORI MEGHALT” – / mert lesz ilyen, mert lesz ilyen –, / nem kell, mert nem is lehet / mondanom semmit / – vagy: mit? mit! –, / nem lehet, mert nem is kell.” Tandori ezekben a sorokban is bravúrosan játszik az ismétlés és a módosítás oly egyszerűnek tűnő eszközeivel, hogy a „lesz ilyen” és a „nem lehet” kijelentéseiből létrehozza a „nem lesz” szókapcsolatot, mely vissza-visszatérve meghatározza a vers gondolatritmusát, majd átalakul „nem leszek”-ké. A vershez fűzött remek esszéjében Tóth Ákos, figyelembe véve, hogy Tandori Dezső igen ritkán tartotta vissza elkészült szövegeit a publikálástól, felveti azt a nagyon is kézenfekvő értelmezési lehetőséget, hogy olyan előkészületről van itt szó, „mely a posztumusz megjelenést is a mű megtörténésének részeként értelmezi”. Mintha Tandori előre küldte volna ezt a szöveget, halála idejébe, hogy az majd csak akkor tegyen egy hangot – egy semmit sem mondó hangot, mégis – hallhatóvá. A tördelő leleményének köszönhetően a címbeli „light” h-ja kurziválva szerepel: a vers a néma h alatt áll. Az ötoldalas szöveg, mint a szerző oly sok költeménye, bevezetés a Tandori-univerzumba. Tóth Ákos filológusi esszéje kitűnik pontosságával és visszafogottságával, szerzője a szöveg felénél átvált a kommentár szövegformájára, igen hasznos magyarázatokat fűzve a vershez, melyről minden bizonnyal sok szó esik majd a következő hónapokban és években.

A Műút másik revelatív anyaga Walter Benjamintól a Hasis Marseilles-ben – legalábbis e sorok írójának, aki az egyik legfontosabb olvasmányaként idén A belső világ krónikája című Benjamin-kötetet nevezheti meg. Benjamin, aki önéletrajzi írásai említett gyűjteményében is nagyon pontos megfigyelőnek, sűrű, részletgazdag szövegek szerzőjének bizonyul, ebben az írásában is az érzékelés és az érzékelés közvetítésének bámulatos erejéről ad számot. A szöveg számos feledhetetlen csomópontja közül álljon itt a következő: „saját magam legdörzsöltebb, legkifinomultabb, legszemérmetlenebb kerítője lettem, és a dolgokat annak az embernek a kétértelmű biztonságával engedtem közel magamhoz, aki alaposan megismerte és tanulmányozta megbízója kívánságait”. Ez a részlet azt is megmutatja, milyen remek munkát végzett a fordító, Zsellér Anna, aki a Benjamin-szöveg előtt álló műhelyesszéjében egy konkrét fordítási problémából kiindulva úgy enged bepillantani minket a Benjamin-filológiába, hogy a megmozgatott hatalmas apparátus nem fedi el azt sem, hogy itt a nyomozó munkával felérő fordítói kutakodás szinte fizikai izgalmairól olvasunk beszámolót.

A lapszemlész az utóbbi évtizedben szorgos olvasója volt Hans Ulrich Gumbrecht munkáinak. A stanfordi romanista professzortól jó ideje nem idegen a személyes írásmód (ennek okairól Kelemen Pál és Vásári Melinda ír a lapban), de olyan szöveget, mint az Egy hétköznapi szurkoló, ritkán olvashattunk tőle. A Szépség a sportban című műnek a Műútban közölt részletében Gumbrecht egyenesen szépíróként jelenik meg: a szövegrész bevezető szakaszait mintha egy amerikai novellista írta volna. Gumbrecht olyan szuggesztívan ír egy kanadai hokikapus mozdulatairól, hogy az egy olyan mégoly kevéssé sportaffin olvasóra is nagy benyomást tesz, mint e sorok írója. Az esszének persze nemcsak a narratív részei emlékezetesek, hanem az is, ahogy a szerző a sport esztétikai tapasztalatát a maga jelenlétfilozófiája felől reflektálja. Ahogy írja, minden egyes hokikapus még fényesebbé teszi Patrick Roy alakját a fejében, ugyanakkor Roy aurája lehetővé tette, hogy későbbi játékosoknak is a rajongójává váljék: „Összetettebbé tenni a jelent és újra felruházni a múltat egy megszépítő és olykor józanító aurával – ez annak az átlényegítésnek a két aspektusa, amelyet csak a sport tud elérni.” (Keresztes Balázs fordítása) Ez akkor is meggyőző következtetés, ha az utolsó tagmondat „csak” kitételét túlzásnak érezzük is. Az Üres stadionok a Tömeg a stadionban című esszé első fejezete. A Csécsei Dorottya fordításában megjelent szöveg egyik legérdekesebb passzusa az, ahol Gumbrecht azon elmélkedik, a játék idején hogyan van jelen a stadionban „az egész élet, beleértve saját magunkat is”, ami „feloldhatatlan ellentmondásban áll a stadion hét közbeni ürességével”.

Walter Benjamin fordítója, Szabó Csaba, aki többek között A műfordító feladata című esszét is magyarra ültette, s legutóbb Werner Hamacher tanulmányainak fordításával gazdagította a magyar nyelvű írásbeliséget, nagyszabású vállalkozásba fogott. Legalábbis remélhetjük, hogy lesz folytatása annak, amit a Tiszatáj áprilisi számában olvashatunk. Szabó Csaba itt Hölderlin-fordításokat közöl, mégpedig a saját maga által bevezetett terminus szerint nyersműfordításokat. Ahogy az előzetes megjegyzésben olvassuk, a fordítás nemcsak két nyelv, hanem nyersfordítás és műfordítás között „ingázik”. Egyrészt tehát elméleti kategóriáról van szó, mely Szabó szerint utal az eredeti mű időbeliségére: „legjobb esetben képes arra utalni, hogy a lefordítandó mű nem volt, hanem a jövőből közelít”. Ennél a nem érdektelen absztrakt megállapításnál fontosabb, hogy programjáról szólva a fordító jelzi, ez a szó szerintiségre törekvő fordítási elv előnyben részesíti „az eredeti mű dikcióját, hangnemét, fraktúráját” a formahűséggel (ez elsősorban nyilván a metrikai értelemben vett formát jelenti) és a formai lekerekítettséggel szemben. A húszoldalnyi, filológiai kommentárokkal ellátott Hölderlin-szöveg – két levél és versek –, melyeket verselemzés és fordítói reflexió követ, arról győz meg, hogy Szabó ajánlata komolyan veendő. „Alig sarjadtak elő, ó föld, a vizekből / a zsenge hegycsúcsok, és illatoztak / föl lélegezve, a mindig zöld ligetekkel / lepve, az óceán szürke vadonában // az első lágy szigetek; és örömmel nézte / a Napisten szeme az új kezdőket, / a növényeket mind, örök ifjúsága / gyermekeit, kik öledből jöttek.” (Az ember) A Kenyér és bor első strófájának fordításában Szabó Csaba a fenti programtól eltérően, a német hangsúlyos verselés elégikus disztichonját magyarul időmértékes formában adja vissza, s ez nem tartozik a sikerült darabok közé. A következő pentameterben idomtalan, és bár más összefüggésben akár szellemes is lehetne, az eredetivel nem magyarázható a sormetszet által elválasztott „itt-ott” helyzete: „s fáklyákkal suhan itt-ott a lovas kocsi el” (a hátravetett igekötő sem szép). Hölderlin szövegétől és a fordító kifejtett elveitől idegen a következő sorpár fordítása is, mely a hexameter épségét is megbontja, és a pentameter metszetével kettévágja az „órát” szót, noha az eredetiben efféle dekonstruálásnak nincs nyoma: „Halkan, az alkonyi léggel megkondulva harang csen- / dül – s számolva az órát kikiáltja az őr.” (Javára írandó az első sor fordításának, hogy az első négy daktilus/spondeus első szótagja hangsúlyos is. Viszont – részben ezért – nincs sormetszet: két szimmetrikus félsorra esik szét a hexameter.) Ez a fordítás performatív érv Szabó Csaba kifejtett elvei és a többi fordításban bemutatott gyakorlata mellett. Kíváncsian várjuk a további nyersműfordításokat.

Prozettek címen tette közzé az áprilisi Jelenkorban Farkas Zsolt a maga Shakespeare-fordításait: Shakespeare szonettjei mai magyar prózában. A versekhez fűzött néhány soros jegyzetében Farkas arról ír, a prózafordítás előnye, hogy jobban képes „felmutatni” az eredetit, mint a verses műfordítás, hiszen utóbbi „átfogalmazza, átstrukturálja” azt. Szabó Lőrinc fordításaival összevetve úgy tűnik, Farkas megoldásai hol kevésbé, hol inkább átfogalmazzák Shakespeare szövegét. A 131. szonett első sorpárja Farkasnál: „Úgy vagy zsarnoki, ahogy vagy, / a szépség büszkén tesz kegyetlenné;”, Szabónál: „Oly zsarnok vagy, igy is, mint akiket / szépségük dölyfössé kegyetlenít;”. Az első sor kétségkívül jobban megfelel az eredeti megfogalmazásnak Farkas Zsolt fordításában, viszont a második sorból elvész az összehasonlítás, a te-nek egy ismert magatartáshoz kötése, amely fontos gondolati elem („Thou art as tyrannous, so as thou art, / As those whose beauties proudly make them cruel;”). A második sorpárban hasonló az arány: a szavaknak a sorokban való elrendezése, ami a gondolatmenet kibomlása szempontjából fontos, jobban átjön az új fordításban („túl jól tudod, hódoló szívemnek / ki a legtündöklőbb, legdrágább gyöngyszem.”), viszont a második sor a személyes névmások által jelzett viszonyok jelentős átfogalmazásán alapul: „For well thou know’st to my dear doting heart / Thou art the fairest and most precious jewel.” Szabó Lőrincnél a „téged” világosan jelzi, hogy a szonett negyedik sorában meg van szólítva az a „te”, aki nyomatékosan volt jelen az első és a harmadik sorban is: „Mert jól tudod, legfőbb, legékesebb / ékszerének szivem téged tekint.” Farkas Zsolt prozettjei mindazonáltal nagyon is üdvözlendők. Egyrészt számos sornak már-már keresetten prózainak tűnő, a versritmussal szembemenő lejtése lassítja az olvasást, és a szemantika fürkészésére késztet, másrészt egyes szavak és szófordulatok, melyek valóban a mai magyar prózanyelvet és különösen annak poétikusságtól mentes rétegeit idézik, olyan jelentésösszefüggésekre világíthatnak rá, olykor provokatívnak tűnő módon, melyekre egyébként aligha gondolnánk. Így például a 129. szonett első sorában: „A lélek finanszírozza a szégyen pazarlását”. Farkas Zsolt fordításai a hetvenéves Kukorelly Endrét köszöntő összeállításban kaptak helyet, csakúgy, mint Garaczi László „ünnepi mellébeszéde”, Halász Rita „manifesztuma” és Petőcz Andrásnak az ünnepeltnek ajánlott verse. A blokkot két Kukorelly-vers nyitja, és Görföl Balázs kritikája zárja az Istenem, ne romolj című Kukorelly-kötetről (még a könyv megjelenése előtt). Görföl írásának legemlékezetesebb passzusai azok, amelyekben a Kukorelly-költészetnek a halállal való szembetalálkozását taglalja.

Az Irodalmi Szemle áprilisi számában láttak napvilágot Száz Pál Hašek-fordításai, melyeket a fordító kiváló bevezetésben kontextualizál, kitérve az eredeti elbeszélések nyelvi jellegzetességeire is (azt hiszem, valóban inkább elbeszélésekről, s nem novellákról van szó, rövid terjedelmük ellenére). A Bárány zsincsicában (ahogy Száz magyarázza, ez utóbbi „a sajtkészítéskor felforralt savó”, magyarul zsendice) még kedélyesnek mondható szöveg, viszont szerepet játszik benne egy elhullott bárány, amely gasztronómiai összefüggésbe kerül. A Szerencsétlenség a Tátrában a hivatalosságoknak való kiszolgáltatottság regionális színezetű példáját adja. A határvita tárgyát képező területen játszódó turistatörténet tragédiába torkollik, mert a viszonylag könnyű balesethez a hivatali rend és az azzal való visszaélés, illetve a területi illetéktelenség miatt nem sikerül időben segítséget vinni: „Egyébként bűbájosan bántak vele, nagyon bűbájosan, de végül is önhibájából magánzárkába dugták, mert egyfolytában valami gyors segítségről beszélt, s ezzel akarta fárasztani a magy. kir. csendőrparancsnokot a vacsoránál.” A Hogyan lett Jura Ogárko magyarrá szatiriko-tragikus történet a magyarosításról, a csernovai sortűzre emlékeztető Csernova pedig Száz Pál szerint Jaroslav Hašek életművének legsötétebb darabjai közé tartozik; mindkét kisprózában szerepet játszik a lánykereskedelem motívuma. Nyugtalanító szövegek, melyek rossz szájízt és nyomasztó érzéseket hagynak az olvasóikban.

Krupp József (1980), klasszika-filológus, az ELTE Latin Tanszékének oktatója. Kutatási területe a római irodalom, a filológiaelmélet és Borbély Szilárd költészete.