Betegség az irodalom házában

Részletek

Csécsei Dorottya beszámolója

A konferenciát Kulcsár-Szabó Zoltán plenáris előadása nyitotta meg, amelyre a későbbiekben több előadó is visszautalt. A fájdalom mint antropológiai határjelenség vonatkozásában többek között Helmuth Plessner, Hermann Schmitz, Martin Heidegger és Hans-Georg Gadamer filozófiai-elméleti megfontolásaira hivatkozott, irodalmi példákként pedig Szabó Lőrinc Szívtrombózis, Tihany és Kosztolányi Dezső A vad kovács és az Esti Kornél éneke című versét, valamint Nádas Péter Saját halál című művét és Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplóját elemezte részletesebben, de röviden Gottfried Benn és Georg Trakl poétikájára is utalt. A fájdalom Kulcsár-Szabó értelmezésében az én és a test közötti „hasadásként” – illetve, A műalkotás eredetének szókincsével: a világ és a föld vitájában – is megragadható, valamint fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy vajon az én vagy a test tesz-e tanúságot róla. „Végűl csak e szakadó fonalon / kötött a világba a tudatom: / az, hogy fájok. Barát és szeretet / most már csak tehetetlen tanu lett; / kérleltem is: »Menj, Gyulám, te se láss…«”. Ha a fájdalmat egy olyan történésként értelmezzük, amit sem az akarat, sem a tudat révén nem tudunk kontrollálni, megragadhatóvá válik az is, hogy Szabó Lőrinc versében a lírai én miért képtelen a tanúságtételre. Kulcsár-Szabó hangsúlyozta egyrészt a fájdalom kettős voltát, a fájdalomnak mint a test fájdalmának, illetve az attól való (pszichés) szenvedésnek az értelmében, ugyanakkor kiemelte a bevésődés, az inskripció, az emlékezés folyamatának fájdalmas voltát is. Hiába, emberként ugyan megpróbálhatjuk elfelejteni a fájdalom okozta szenvedést, illetve kiiktatni annak emlékét, íróként azonban – Karinthy Frigyest idézve – ezt nem tehetjük meg, sőt, a művészet, amennyiben a fájdalom annak forrása, az esztétikai szublimáció szenvedéscsökkentő ereje által képes lehet felülemelkedni rajta: „Verj, vad kovács, világfutóvá, / érzéstelenné és meredtté, / tökéletessé és tudóvá, / kemény, fájdalmas műremekké.”

Hasonlóan izgalmasan indult a konferencia második napja is Bónus Tibor plenáris előadásával, aki azonban Kulcsár-Szabó Zoltán széles horizontot átfogó vizsgálódásaival szemben elemzését Marcel Proust regénye azon fejezetének nagyon részletes, szoros retorikai olvasatára koncentrálta, amely a nagymama betegségét és halálát beszéli el. Bónus amellett, hogy olyan aprónak tűnő részletekre is felhívta a figyelmet, mint például az esőben álló nagymama hajára, amely úgy rátapad az arcára, hogy szinte már beleolvad abba, a fejezet biopolitikai vonatkozásaira is rámutatott, például az orvosok munkája kapcsán. Vizsgálta továbbá betegség és egészség viszonyát, a betegséget mint szokatlant, mint a megszokottól, tudniillik az egészségestől eltérőt, illetve azt, hogy miként válik idővel maga a betegség mint szokatlan is megszokottá.

Az „autizmusvitában” körvonalazódott hermeneutikai fordulatról adott hosszabb elméleti-történeti áttekintést követően szoros retorikai olvasás jellemezte Lénárt Tamás előadását is, amelynek a Nádas az autista provokatív címet adta. Lénárt az autizmust a képiséggel és a szószerintiség problémájával összefüggő nyelvszemléletként vizsgálta a Világló részletek egyes szakaszaiban: „Nem én tettem magamévá a szavakat, az információkat, az emóciókat vagy a jelenségeket, hanem a szavak és a jelenségek sodortak magukkal engem” (180.). A szó szerinti értelemben használt szavak a szenzációélményhez hozzátapadva nemcsak a beszédet, hanem a megismerés folyamatát is strukturálják, így az ebben az értelemben vett autizmus mint esztétikai, illetve poétikai szervezőelv egyúttal episztemológiai kérdésként is tételeződik. Bónus Tibor hozzászólásában a „tapadás” szó kulcsfontosságú szerepét hangsúlyozta, amennyiben a szavak e megfogalmazás szerint mintegy ténylegesen „megtestesülnek”, „testet öltenek”.

Pataki Viktor Hangolt betegség című előadásában a test betegségei a betegség mint a tudat által nem kontrollálható hangoltság fenomenológiai meghatározásával való összefüggésükben kerültek előtérbe. Pataki megidézte Wilhelm Griesinger 19. századi német neurológus és pszichiáter azon felfedezését, mely szerint az elmebetegség nem valamiféle misztikus vagy társadalmi kategóriaként felfogható jelenség (amint a bolondot korábban „küldöttként” avagy „gonosztevőként” aposztrofálták), hanem sokkal inkább egy szimptóma, méghozzá az agy betegségének tünete. A betegséget így az (ebben a kontextusban mentális értelemben vett) egészségessel való dependens viszonyában diagnosztizálhatjuk, melynek során kérdésessé válik annak nyelvi hozzáférhetősége is.

Az elme betegsége állt a fókuszában Kiss A. Kriszta és Nagy Hilda előadásainak is, amelyek a vizsgált korszak tekintetében is párhuzamba állíthatók egymással. Nagy Hilda a betegséget Kosztolányi Bolondok, valamint Karinthy Betegek és bolondok című műveinek példáján keresztül kötetszervező elvként határozta meg. Karinthynál például a betegség olykor pusztán a betegség képzete, illetve annak felnagyítása, amint az Influenza című novella főhősénél már-már nem is annyira a test megbetegedésének, mint inkább a hipochondriának, tehát egyfajta „elmebajnak” a tünetei állapíthatók meg. Ugyanakkor sem Karinthy, sem Kosztolányi „bolondjai” nem klinikai esetek, hanem pusztán különböző problémákkal küzdő hétköznapi alakok, deviáns módon viselkedő különcök, vagy a „szent bolond” értelmében vett csodabogarak. A kötetek, mintegy görbe tükröt tartva a kor tudományos, illetve orvostudományi felfedezéseivel kapcsolatos tévhiteknek, egyben kvázi-kordokumentumokként is értelmezhetők.

Jósika Miklós Két élet és Babits Mihály A gólyakalifa című regényei kapcsán Kiss A. Kriszta is hasonló következtetésre jutott, tudniillik hogy bár egyik sem hitelesen, bizonyos módon azonban mindkettő ábrázolja a kor tudományos életét, mégpedig az akkori emberek tévhitei alapján, noha ezek esetében hangsúlyosabb az orvostudományi felfedezéseknek, illetve a pszichoanalízisnek a fantasztikus irodalomba történő beemelése. Kiss a két regényben az „álomkórság” megjelenését vizsgálta, amelynek kapcsán nem az inszomnia, az álmatlanság, hanem éppen ellenkezőleg, az álom jelensége, az álmodás aktusa a meghatározó, valamint lényeges kérdésként merült fel például az is, hogy „ki álmodik kit”. Kiss továbbá külön figyelmet szentelt a nőalakok ábrázolásának. Jósikánál ugyanis két típus áll szemben egymással: a 12. századi lázadó, engedetlen, nők, „asszonyállatok”, valamint a 19. századi, tehát a korabeli jámbor, engedelmes nők, akik a főszereplő, Szécsi számára „álomszerűnek”, míg az előbbiek „életszerűnek” tűnnek. A gólyakalifában a szereplők nőkhöz való viszonyában elfojtott szexualitásuk vagy szexuális frusztrációik rekonstruálhatók, ami Babits Freud-recepcióját tükrözi, noha Lénárt Tamás az előadásokat követő diszkusszióban a „magyar recepció átkának” nevezte azt, hogy minden lélektani kérdést kényszeresen Freudra vezetünk vissza.

Pótó Júlia Babits és a röntgen című előadásának keretét szintén orvostudomány és irodalom összefüggései szolgáltatták, ő azonban elsősorban azt vizsgálta, hogy a röntgensugarak felfedezése milyen hatással volt a korabeli szellemi közegre, az irodalomra és a művészetre. Az Eötvös Loránd kezéről készült, első magyar röntgenfelvétel hatalmas sikere mellett olyan konspirációs teóriák elterjedéséhez is hozzájárult, hogy például az is megvilágítható-e röntgensugarak segítségével, hogy mi jár a miniszterek fejében. A felfedezés ugyanakkor az irodalom és művészet fontos ihletforrásává is vált, mind témaként, például G. A. Smith 1897-es The X-Ray Fiend című rövid némafilmjében, mind pedig technikaként, amint azt Pótó Babits Novella az emberi húsról és csontról című novellája alapján elemezte, amelyben a táncosnőről úgy olvadt le a húsa, „mint a viasz a gyertya előtt”, mintha az nem is a testének része, hanem csupán a csontjait eltakaró fátylak egyike volna.

Hegedűs Máté a neuraszténia és a modern kultúra, illetve a kapitalizmus között rekonstruálható összefüggéseket vizsgálta szintén az 1900 körül formálódó orvosi és irodalmi diskurzusok kontextusában például Sigmund Freud A kulturális szexuális morál és a modern idegesség, Willy Hellpach Idegesség és kultúra, Georg Simmel Nagyváros és szellemi élet, valamint Gozsdu Elek Ultima ratio és Lovik Károly Egy orvos naplójából című munkáin keresztül, illetve azok irodalmi recepcióját Kosztolányi Dezső és Csáth Géza egyes műveinek példáján. Az infrastruktúra fejlődése, az újabb és újabb technikai vívmányok megjelenése minden pozitív hozadéka mellett súlyos negatív következményekkel is járt, amely többek között az elidegenedés (és, Tamás Ábel szavával, az elidegesedés) fogalmán keresztül is megragadható. Hozzászólásában mindezt L. Varga Péter napjainkra vonatkozóan, amikor is a különböző online fórumokon tünetek után kutatva nem pusztán kórképünket osztjuk meg a másikkal, hanem hangoljuk is egymást, a hangoltsággal, illetve egy kollektív hangoltság lehetőségével is összekapcsolta, ami ugyanakkor éppen nyelvi közvetítettsége miatt mégsem tud igazán kollektívvá válni.

Konkoly Dániel A testkiterjesztés mint betegség a magyar avantgárd irodalomban című előadását a FISZ 2018 márciusában, Egerben megrendezett Halál az irodalomban témájú konferenciájának megidézésével kezdte, amelynek fontos tanulságaként említette meg azt, hogy az idegen úgy tehető sajáttá, hogy idegensége közben nem számolódik fel – ezzel állította szembe azt a gondolatot, hogy a betegség viszont éppen a sajátot vagy a megszokottat teszi idegenné, amelyet alátámasztandó négy mű elemzésére vállalkozott. József Attila Levegőt! című költeménye és Szentkuthy Miklós Prae című műve mellett Kádár Erzsébet Versek című, valamint Kassák Lajos 5. számú költeménye közvetlenebb módon kapcsolódott az előadás címe által kijelölt történeti avantgárdhoz: előbbiben „a betegség morálisan és fizikailag is felnagyítja a testet, amely így elváltozva először csak megváltoztatja a külvilághoz, illetve a saját magához való viszonyt”, utóbbiban pedig a beteg testreprezentációjának egyrészt a kórházi ágy lesz része, másrészt pedig – mintegy telepatikus úton – házastársa is.

Ureczky Eszter, a Debreceni Egyetemről érkezett egyetlen „külsősként” a groteszk biopolitikáját vizsgálta Giorgio Pressburger, az 1956-ban ikertestvérével együtt kivándorolt magyar származású olasz író, újságíró és rendező A fehér közök törvénye című elbeszéléskötetében. A kötet narratív keretét a szerző egy orvos barátjától kapott „esetleírásai” alkotják, ennek értelmében az áldokumentumként is értelmezhető. A groteszk kapcsán a kelet-európai klinikai groteszk műfajának lehetőségét vetette fel, a biopolitikát pedig Monica Casper és Lisa Jean Moore Missing Bodies című könyve alapján mint azon társadalmi gyakorlatok és intézmények összességét határozta meg, amelyek arra szolgálnak, hogy nem pusztán egy adott népesség életminőségét, hanem valójában és az „életek mennyiségét” is szabályozzák. Ennek értelmében az orvos egyfajta istenfiguraként manifesztálódik, aki az ember sorsáról „tetszése szerint rendelkezhet” (Foucault), noha: „Minden a betűk közötti fehér közökben van megírva. A többi nem számít.” (Pressburger).

Számos előadó kortárs magyar irodalmi példákkal készült. Bartal Mária Németh Zoltán, Takács Zsuzsa és Schein Gábor köteteiben a betegség reprezentációit vizsgálta, Szabó Marcell Tandori költészete alapján mutatta be az írás mint megbetegedés azon tézisét, amely Smid Róbert Gerőcs Péter betegségregényéről szóló előadásában is visszatért, Gorove Eszter pedig Tóth Kinga Holdvilágképűek című kötetét vetette részletes elemzés alá. Bartal Mária a poetológiai vizsgálódásokat bevezetendő a kortárs angolszász fenomenológia fájdalomfogalmát elemezte Ronald Melzack, Patrick David Wall és Drew Leder megfontolásaira támaszkodva, míg Szabó Marcell előadásának elméleti kontextusát inkább a francia diszkurzus, illetve Gilles Deleuze filozófiája jelentette. Bartal utalt emellett Heidegger Friedrich Hölderlintől átvett káoszfogalmára, valamint Jean-Paul Sartre betegségfogalmára, és hangsúlyozta azt is, hogy pontosabb meghatározás, ha a fájdalomtapasztalattal szemben fájdalomélményről beszélünk. Schein Gábor költészete kapcsán megállapította, hogy abban nem annyira a fájdalom nyelvi közvetíthetősége vagy megalkotása a tét, hanem a betegség mint létmetafora, mint újfajta létrehozás értelmeződik, amint A test imádása című kötet Nyelvtan, haladóknak című ciklusában Takács Zsuzsa versei is elhatárolódnak a szenvedés heroizálásától. Szabó Marcell Tandori költészetéből a Hashártyaszakadási elégia részletes elemzése mellett kiemelte például A járóbeteg című kötet Színházi élet című versét, amelyben test és szellem kapcsolata mintegy úr-szolga viszonyként is megragadható, illetve felhívta a figyelmet a test „önkannibál” jellegére: „Mit eszed folyton magad?!”

Gorove Eszter Tóth Kinga verseiben – részben talán az ábrázolt betegség autoimmun jellegéből adódóan – egy újfajta betegségfogalomra hívta fel a figyelmet, míg ugyanis a legtöbb elemzett példa esetében beteg és betegség kapcsolata olyan alá- / fölérendelő viszonyként volt megragadható, amelyben a beteg küzd a betegséggel, szenved attól vagy éppen beletörődik abba, addig itt a betegség mintegy perszonifikált Másikként értelmeződik, akivel együtt kell élni és működni. Tóth Kinga verseiben nem a beteget, hanem mintegy a betegséget magát akarja szóhoz juttatni, ehhez azonban előbb nyelvet kell találni neki. Ez a nyelv túlmutat az irodalom keretein, ezért is hangsúlyozta Gorove egyrészt a performanszok, a videók, illetve a hangköltészet Tóth Kinga költészetében általában elfoglalt kiemelt szerepét, illetve annak inter- vagy multimediális jellegét, másrészt pedig az elemzett kötet tipográfiáját, amely az orvosi leletek vizualitását is megidézi. Átvitt értelemben a társadalom autoimmun betegségének lehetősége is felmerült, amit Balogh Gergő az előadást követő vitában mintegy önmaga ellen forduló életként értelmezett.

Smid Róbert Gerőcs Péter A betegség háza című regényét az írásneurózis szempontjából vizsgálta, amelyben két elbeszélő-narrátorral, egy „egészséges” és egy „beteg” Barnabással találkozunk. A betegség aktusa ugyanakkor, amint Smid megjegyezte, nem pusztán a diegézis szintjén, hanem magán a narráción keresztül szimptomatizálódik, amennyiben az elszigeteltségben élő, mizantróp főhős neurotikus íráskényszere egyben öninszecenírozás, amellyel magát és világát is megteremti: „így volt, és megírtam, vagy így volt, mert megírtam”. E megrögzöttség a betegség maga, nem pedig annak következménye, amire, csakúgy, mint Tamás, a hamarosan megjelenő új regény főhőse, mások analizálása, obszesszív elemzése révén döbben rá. Smid a fiatal kortárs líra köréből is hozott egy-egy példát, Lőrincz Csongor pedig hozzászólásában Thomas Bernhard művészetét nevezte meg fontos irodalomtörténeti előzményként az írás által okozott neurózis szempontjából.

Németh Eszternek a konferenciát is záró, „Távol, odébb, odaát” Kurtág György Mi is a szó című darabjáról című előadása egyrészt az alkotás neurózisának, illetve a betegség, a beszédképtelenség mediatizációjának témájával is kapcsolatba hozható, másrészt az előadásban a betegség és irodalom összefüggéseinek nem pusztán interdiszciplináris, hanem intermediális vonatkozásai is (még hangsúlyosabban, mint például Tóth Kinga Holdvilágképűek című kötete kapcsán) előtérbe kerültek. A keletkezési kontextus mind a zenemű, mind az alapjául szolgáló szöveg, mind az értelmezés szempontjából figyelemre méltó. A Mi is a szó, amely a zeneműben angolul és – Siklós István fordításában – magyarul is elhangzik, Beckett utolsó írása, amelyet stroke-ja következtében afáziában szenvedő barátjának és rendezőtársának, Joseph Chaikinnek ajánlott, Kurtág kompozícióját pedig Monyók Ildikó előadóművész inspirálta, aki egy baleset következtében szintén elveszítette beszédképességét, kemény munka árán azonban felépült, ám énekelni előbb volt képes újra, mint beszélni. Németh Eszter zene és szöveg „betegségére” is rámutatott az olyan zeneszerzői instrukciók részletes elemzésével, mint például a „kaotikusan rikácsolva”, az „aggodalommal, szorongva”, a „suttogva, beszédhangon is alig hallhatóan” utasításai. A kompozíció ugyanakkor túlmutat a beszéden, illetve a zenén, tehát a hallhatón, ám úgy, hogy csupán a hang némul el, nem a zenélés maga marad abba, amennyiben a zenész „pantomimikus vonóváltások” által akkor is átéli azok testtapasztalatát, amikor a hangszer már nem szólal meg.

Összességében elmondható, hogy termékeny két nap volt, és az átlagosnál valamivel nagyobb időbeli csúszás sem vezetett az előadók vagy a hallgatóság (legfeljebb a szervezők) elidegesedéséhez. Noha az eladások mind a vizsgált korpusz, mind a téma megközelítésmódjának tekintetében széles horizonton helyezkednek el, rekonstruálható egy-egy jelentős kérdéskör. Ilyen például betegség és fájdalom distinkciója, amennyiben a betegség nem minden esetben jár fájdalommal, illetve szenvedéssel és fordítva. Ennek nyomán megkülönböztetendő a test és a szellem, illetve a test és a lélek fájdalma, valamint a test betegsége és az elme betegsége. Az is megállapítható, hogy a betegség – legyen az testi, lelki vagy pszichés – viszonyfogalom, az egészséggel való dependens, dialektikus viszonyában, továbbá mint hangoltság, elidegenedés, illetve elidegenítés, mint szokatlan vagy a szokatlanhoz való hozzászokás, ráhangolódás értelmeződik. Ennek értelmében az egészség is, mint a boldogság, Kosztolányi szavaival „mindig rendkívüli szenvedés tövében terem meg, s éppoly rendkívüli, mint az a szenvedés, mely hirtelenül elmúlik. De nem tart sokáig, mert megszokjuk. Csak átmenet, közjáték. Talán nem is egyéb, mint a szenvedés hiánya.” (Esti Kornél / Boldogság)