Csillagszórás – a FISZ-tábor harmadik napjáról

Részletek

Sárkány Tímea tudósítása a Fiatal Írók Szövetsége 2018-as táboráról

(Barna Miklós felvétele – a teljes galéria itt tekinthető meg)

Péntek reggel kimaradtam Bajdázói-tó környéki sétáról, valahogy össze kellett szednem magam. Nem, nem a másnaposság miatt, hanem mint utólag kiderült, a bennem lappangó láz előzménye volt az energiátlanság. Amúgy meg mutattak meggyőző fotókat a tóról, így még egy nyomós ok, hogy miért fogok visszatérni Királyrétre, csendkúrára. Aznap Szilágyi Kinga Magdolnával rendet bontóan kinn reggeliztünk az udvaron, valahogy más étvággyal fogytak az uborkakarikák és paradicsomszeletek, mint odabenn, a trófeákkal díszített ebédlőben. A kávé mellé elfogyasztottuk Seres Lili egyik versét is, vagyis csak próbáltuk megemészteni, de egészen egyben maradós vers került a kezünkbe, nehezen lehetett belekötni, mert a szöveg a szerző jelenléte nélkül is igazolta önmagát. Felhangolódott a társaság a délelőtti – amúgy izgalmas és szétszedegetős – Kollár Árpi által vezetett líraszemináriumra. A műhelyeket szabdaló ebéd és a közötte lévő szüneteket sokan a medencében használták ki lazításképp, töltődni a délutáni műhelymunkákra.

A tábor harmadik napjára már mindenki fáradtabb volt 5 műhelymunkát és az este tízig tartó programokat követően, de Ladik Katalinra megtelt az ebédlő, odakinn szemerkélt az eső, a benti pára nedvessé tette a levegőt. Bencsik Orsolya kérdései a narratíva irányait határozták meg, Ladik Katalin csak mesélt és mesélt. Paraszti családban nőtt fel, az Újvidéki Rádió magyar adásában gyerekszínészként lépett fel. József Attila költészete egyre közelebb vitte az irodalomhoz, az Ifjúság című folyóiratban publikált először. Tanulmányait követően feladta a biztos tisztviselői állást és leszerződött a rádióba „test nélküli színésznek”, mivel akkoriban Újvidéken nem volt magyar színház (a színészeket rádiós hangjátékokban foglalkoztatták például). Tudatos művésznek nevezi magát, mivel a biztos egzisztenciát elhagyta az alkotás szabadságáért. Elmondása szerint a rádió nagyon sokat tett hozzá az ő multimediális művészetének kibontakoztatásához, amelyben a vizuális és hangköltészet találkozik a performansszal. A hatvanas évek elején az Új Symposion első generációjának volt a tagja,  Váradi Tibor, Végel László, Tolnai Ottó, Domonkos István mellett. Nőként pont ebbe a férfiak által uralt irodalmi szférába igyekezett új hangot vinni. Annak ellenére, hogy a hatvanas-hetvenes évek Jugoszláviájában az esztétikai önmegvalósítás szabadabb periódusát élhették meg, mégis erős szabályok határozták meg azt, hogy egy nő hogyan és mit írhat. Az ő próbálkozásait mégis szimpátiával és érdeklődéssel fogadták, a meglepő és újszerűség kombinációja határfeszítést hozott létre. Népszerűvé vált a költészete és a performanszművészete, ez nem is ártott neki, viszont épp emiatt válhatott az egyetemi közegekben negatív példává: az ő versei testesítették meg a romlott nyugat képét. A hozzá hasonló peremművészek megtűrtek voltak Szlovéniától Macedóniáig, viszont Magyarországon a tiltott kategóriába tartoztak. Az itthoni underground főként a képzőművészek és zenészek körében alakult ki: Erdély Miklós, Hajas Tibor és Szentjóby Tamás körüli szerveződéseket hozza fel Ladik példaként. Nőként a dac hajtotta, már fiatalon ismerte a feminizmus elveit, ki akarta vívni az egyenlőséget család és munka terén. Gyakran érte az a negatív kritika, hogy könnyű verset írni és érvényesülni annak, aki ilyen szép. Ez is hozzájárult művészetéhez, mivel eleinte rejtette magát, férfinak öltözött, majd az alkotói kíváncsiság az androgün fele vezette, kipróbált minden szerep(ötvözet)et. A bodyart a testet jelöli ki művészete tárgyaként, amelyben a női test szexuális tárgyként jelenik meg. Amikor Ladik nem vetkőzött a performanszban, a testi abjekciók erősödtek fel, az arc takarása például az identitás megkérdőjelezéseképpen szolgált. A vizuális és hangköltészethez való viszonya a zsigeri, mondhatni gyermeki világtapasztalatokra vezethető vissza. Elmondása szerint a vizuális költészet számára a cirill betűkkel kezdődött, például a zs betű egy békára emlékeztette, a hangköltészet pedig ugyancsak spontán, ösztönös, zsigerből jövő hangok együttese, amelyek azokon a nehéz időszakokon segítették át, amikor a nyelv nem működött. Számára az élő, jelenlévő hang volt a fontos, akkoriban nem tudott a korabeli nyugati csúcstechnológiával konkurálni Újvidélről, így ez a pillanatnyi őszinteség, önkitárulás vezette és vezeti mai napig a hitelességhez, az egyediséghez, a megismételhetetlen. Jégmadár című revelatív hangperformansza mindenkit meggyőzhetett erről.

Rövid szünet után, ami talán csak nekem tűnt rövidnek, vacsora, arcok, impulzusok, nincs megállás, folytatódtak a kora esti programok, nevén nevezve: a királyréti Kritikustusa, avagy Szilágyi Zsófia, Balogh Gergő, Borbáth Péter és Konkoly Dániel kötetkritikái. Ebben a szekcióban két első- és egy harmadik kötetes szerző verseskötetéről indult a diskurzus: Kali Ágnes Ópiája, Csombor Rita Smink nélkül és Szolcsányi Ákos Semmi meglepő vagy fontos – Románcok című könyvei kerültek darabolásra. A beszélgetés két fő vezérelve, amiket Szilágyi Zsófia ajánlott fel, a poétikai és nyelvi tét, illetve a hagyományhoz való viszony köré csoportosult. Balogh Gergő Szolcsányi kötetét a kilencvenes évek magyarországi poétikájához hasonlította, szerinte lehet tudós módon verset írni, ezt a szerző teljesen ki is maxolta, állandó nyelvi reflexiók gazdagítják az olvasatot, amelyek a megszólaló pozícióját is kérdésessé teszik (lásd hermetikus versek kontra a tartalomjegyzékbe került néhány soros faternizáló versösszefoglalások), viszont kérdés, hogy ahhoz a korszakhoz képest hoz-e valami újat. Konkoly Dániel a Smink nélkül kapcsán a poétikai-nyelvi tétet egy önmagát felépítő és leromboló struktúrában nevezte meg, amire Balogh is ráerősített, habár ő pont emiatt érzi nehezen olvashatónak a verseket, mivel a trópusok, a sok metafora zavaró túlhalmozása oda vezet, hogy elkezdik kitörölni a logikát, inkoherenssé teszik a verset, így túlterheltté válik a nyelv. Szolcsányinál viszont ez a fajta túlírás olvashatatlanná tudja tenni a verset, miközben mégis bravúros nyelvi megoldásokkal operál a szerző. Jól bánik a nyelvvel, mondják, viszont a versek nyelvi ereje elmarad a Kali Ágnes verseitől. Kali nem viszonyul ilyen reflektált módon a nyelvhez, mégis mintha önműködően alakulna ki egy sajátos nyelvvel való „kapcsolattartás”. Szilágyi Zsófia megállapítja, hogy igen nagy a lelkesedés az Ópia iránt, így jobb lenne kritikailag is beleásni magunkat. Konkoly Dániel igyekszik ezt tartani, de valahogy mégis érzéki megközelítéssel igyekszik saját maga és a közönség számára is számot adni tapasztalatairól: ez a kötet olyan, mintha mezítláb, sáros talpakkal gyalogolnánk és létesítenénk kapcsolatot a földdel. Az olvasó számára zsigeri tapasztalat ez a szöveg-kép együttes, amely egy (mindenki által vágyott) új világot teremt, a saját methafloráival, archaikus elemek újraértelmezésével. Kusztos Juli rajzai nem csak illusztrációk, a kicsavart testek spirituálisak, betegek, archaikusak, emellett rájátszanak Kali Szabolcs képzőművész, Ágnes édesapjának formavilágára is. Balogh Gergő fogalmazott meg a kötet kapcsán negatívabb csengésű kritikát, mely szerint a kötetben redundánssá válik ugyanazoknak a motívumoknak az ismétlése, az utolsó oldalakon pedig kicsit túlcsordul a spleen-es hang, de ezektől eltekintve óriási ígéret van ebben a kötetben, olyan mintha indulásból a második lenne. Kali kötetét Csokonai Lilin kívül nem igazán tudták hozzárendelni más irodalmi hagyományhoz a kritikusok, aminek tanulságára Szilágyi Zsófia hívta fel a figyelmet: egyféle hagyományban gondolkodunk, így pont erre az egyoldalúságunkra mutat rá ez a kötet. A magyarországi köztudatban Hervay Gizella talán csak Szilágyi Domokos feleségeként él, ha „él”, viszont az Ópia poétikailag és formailag erősen kapcsolódik a Hervay-féle versbeszédhez. Ágnessel idén is szórtuk az igét Hervayról, hogy mennyire jó és nehéz olvasni őt. Fészbúkos Hervay-vers-megosztásaink egyre nagyobb teret nyernek generációnk tagjai között. Utolsó este – ebbe bekapcsolódva – Tolvaj Zoli nagy hangon magyarázza Keresztes Balázsnak a következőket: „te nem tudod, ki az a Hervay Gizella? Hát ha Sárkány Timivel ismerősök lennétek fészbúkon, már rég tudnád!” Szerintem azóta Balázs is tudja, visszaigazoltam a jelölését.

A másik tanulsága az estének az volt, hogy ha már láttál egy Beatwándor performanszot, ne hidd azt, hogy a következő is ugyanazon forgatókönyv szerint fog zajlani. Csak álltam  a „nagyszínpad” utolsó padjainál, és nem engedett el a zene, André Feri gitárjátéka, se Horváth Benji hangja, se Bányász Berci alias Lamaskier vizuáljai, melyet az udvart az erdőtől elválasztó kőfalra vetítettek, így egy sajátos textúrát kapott. Vitt a zene és a szöveg, az eddig látottakhoz képest más sorrend, más hanganyag, ilyen sötétben eddig még soha, kezdek vacogni, mozdulni sem bírok, hátam mögött Borcsa Imola ül, pokrócba csavarodva, átülnék mellé, de az komfortzóna nyitás, azt akarom, az előadás adja ezt meg, burkoljon be a zene és a szöveg, a loopok öleljenek, odafenn csillagok, bennem a hang, a régóta ismerős hangok, szelidítsd meg a démonaidat, szelidítsd meg, pihenj a holnapra, korán fekszel, holnap is várnak a démonok, barátkozz meg velük, másképp holnap ők fognak leitatni, rossz lesz, ha hagyod.