Hírlevél feliratkozás

Keresés

Atipikus Jókai életművének mintázata

Hansági Ágnes Médiakonfiguráció és/vagy poétika? című előadásáról
Az előadás címében feltett kérdésre, miszerint Médiakonfiguráció és/vagy poétika? okozta-e az említett elbeszélések kritikusok előli rejtőzködését, Hansági Ágnes válasza elsősorban a médiakonfiguráció. Vagyis azt kell megfigyelni, hogy az első közlések mediális meghatározottsága mennyiben befolyásolta a szövegek további sorsát – természetesen a poétikai fejtegetésekre támaszkodva, mivel a két dolog nem független egymástól.

 

A Debreceni Egyetem falai között hallgathattuk meg Hansági Ágnes – egyetemi oktató és Jókai-kutató – rendkívül informatív előadását, amely a Médiakonfiguráció és/vagy poétika? - A novella műfaji kibontakozása az 1850-es években címet viselte, 2018. március 14-én. Az alkalom a Járom Kulturális Egyesület és az egyetem Klasszikus Magyar Irodalomtörténeti Műhelyének közös programjaként jött létre, a „Talentum Café” programsorozatának keretében.

 

Kiindulópontként az az ismeretes tény hangzott el, miszerint a Jókai-életmű vizsgálata során a kutatók rendre beleütköznek abba a kérdésbe, hogy a szerző egy-egy szövege elbeszélés-e vagy kisregény. Hansági Ágnes utalt T. Szabó Levente 2018. február 15-én A kispróza nagymestere című tanulmánykötet bemutatóján elhangzott beszédére, amelyben külön kiemelte, hogy a kötet szinte mindegyik tanulmányában problémaként merült fel ez a kérdés. A szerzők reflektáltak arra, hogy Jókainál hogyan jelenik meg a különbség kis- és nagyprózája között – ha egyáltalán megjelenik. Nagyon sokszor ugyanis nem határozható meg egyértelműen egy szövegéről, hogy azt minek szánta. Különös tekintettel azokra az esetekre, amikor a szerző szándéka eltért a szerkesztők meglátásától: hiszen sokszor előfordult, hogy az első közlésben más műfaji besorolással jelentek meg elbeszélések, mint ahogyan azt később, a kötet kiadása során Jókai megjelölte.

 

A továbbiakban arról esett szó, mennyire atipikus Jókai életművének mintázata: nem mondhatjuk el, hogy egy főműve köré szerveződnek kisebb – vagy kevésbé jelentős – művei, ahogyan az más szerzőknél megfigyelhető. Ezért a „főmű-státuszért” több szövege verseng, amelyek azonban kivétel nélkül mind regények. Fontos megfigyelés ugyanakkor, hogy – Szinnyei József számításaira hivatkozva – Jókainak terjedelmileg nagyjából ugyanannyi kiselbeszélése jelent meg, mint regénye. A korabeli recepció azonban nem méltatta figyelemre ezeket az elbeszéléseket, kivéve azokat, amelyek az ötvenes években születtek. Az előtte és az utána keletkezett novellák – egészen a legutóbbi évekig – háttérbe szorultak, korabeli kritikákat, recenziókat lényegében egyáltalán nem találunk róluk – és Hansági Ágnest az a kérdés foglalkoztatatta előadásában, hogy ennek mi lehet az oka. Egyik fontos kiindulópontja volt, hogy a kritika hallgatásának ellenére a számos újrakiadásból arra következtethetünk, hogy olvasóközönségük igencsak terjedelmes lehetett ezeknek az elbeszéléseknek. Szajbély Mihály, Szilágyi Márton és Fried István voltak azok, akik elsőként foglalkoztak tüzetesebben olyan kisprózai szövegekkel, amelyek az ötvenes éveknél korábban, illetve később íródtak – utánuk pedig fontos előrelépésként tudható be a már említett tanulmánykötet megjelenése is.

 

Ezek után a 19. századi műfajelméleti gondolkodásba nyerhettünk bepillantást: Bajza József regényelméletét vázolta fel Hansági Ágnes. És nem hiába ez a regényelmélet lett a kutatás kiindulópontja, hiszen Bajza elméletei nagyban meghatározták a későbbi műfajelméleti gondolkodók szövegeit, megállapításai normatívvá, irányt mutatóvá váltak. A novelláról írott fejezetben többször olvashatjuk, hogy ez egy olyan műfaj, amelynek a legsajátabb tulajdonsága az átjárhatóság, a variabilitás: tehát ezek a szövegek könnyen áldozatul eshetnek annak, hogy hol regényként, hol novellaként olvassuk, illetve soroljuk be őket. Paradox módon tehát az a sajátosságuk, hogy szervezőelveik szövegenként sokszor teljesen különbözőek. Hansági Ágnes megfogalmazása szerint „nem tudunk felállítani egy kritériumkatalógust,” mely elemek és tulajdonságok azok, amelyek szükségszerűen jelen kell legyenek, hiszen minden novella más és más kritériumnak tesz eleget. Az olvasó felismeri ezeket, és képes novellaként olvasni két majdnem mindenben eltérő szöveget. Legszámottevőbb tulajdonságuk azonban – miszerint narratív elbeszélések – egyértelműen megkülönböztetik a leírásoktól, és Bajza ezt a differenciát tartotta a legfontosabbnak. A novella nála nem más, mint a regény egy típusa, egy alosztálya – természetesen szem előtt tartva a tényt, hogy a novella az anekdotából nőtt ki. Ez az a mozzanat ugyanis, amellyel mégiscsak el tudja távolítani a regénytől – de a megkülönböztethetőség továbbra sem válik teljesen egyértelművé.

 

Bajza vizsgálódásait mai szóhasználattal kontrasztívnak nevezzük, hiszen pontról pontra összehasonlítja a regény és a novella tulajdonságait, és nem egymástól függetlenül nézi őket. Ezáltal pedig egyértelművé válik, hogy számára a két műfaj kizárólag egymáshoz képest határozható meg. Hansági Ágnes a 19. századi meghatározásokat „lefordította” a mai narratológia nyelvére, mindezt egy táblázatban szemléltetve. E táblázatból pedig az a következtetés vonható le, hogy Bajza ugyan meg tudta határozni a két műfaj közötti különbséget, hiszen egymás mellé állítva konkrét tulajdonságok jelenthetők ki a novelláról és a regényről egyaránt. De ez a távolság csak akkor érezhető igazán, ha a két műfajt párhuzamosan vizsgáljuk, tehát kontrasztív, összehasonlító módon. A novellát más műfaji kommunikációs szabályok szerint olvassuk, mint a regényt – azonban csak a regényhez képest érzékelhetők ezek a különbségek.

 

Hansági Ágnes végső következtetése, hogy Jókai novelláit is a regényei teszik láthatóvá. Az ötvenes évektől ugyanis rövidebb elbeszélései mellett (pontosabban azon művei mellett, amelyek nagyjából 20 körüli vagy annál kevesebb epizódban jelentek meg) a szerző nagyregényeit is szerializálva, tehát napilapokban kezdte el közölni – és ezek már jócskán túlmentek 20 epizódon. Az olvasói tapasztalat pedig teljesen más, mikor egy-két (de maximum 20) napon keresztül „része egy történetnek,” mint amikor 180-200 napon keresztül kap lehetőséget arra, hogy elképzelje és felépítse magában a regény imaginárius világát. Az ötvenes évek elteltével a novella amolyan „töltelékműfajjá” vált, vagyis olyan szöveggé, amelyet akkor közöltek a napilapok, amikor éppen nem volt Jókainak nagyregénye. És ez lehet az ok, ami miatt az ötvenes évek után a kritika nem foglalkozott a szerző kisepikájával – a korábbiakkal pedig azért nem, mert (az előbbi fejtegetés logikája szerint) addig „nem voltak láthatóak” a novellái. Az előadás címében feltett kérdésre, miszerint Médiakonfiguráció és/vagy poétika? okozta-e az említett elbeszélések kritikusok előli „rejtőzködését”, Hansági Ágnes válasza elsősorban a médiakonfiguráció. Vagyis azt kell megfigyelni, hogy az első közlések mediális meghatározottsága mennyiben befolyásolta a szövegek további sorsát – természetesen a poétikai fejtegetésekre támaszkodva, mivel a két dolog nem független egymástól.

 

Kiss A. Kriszta