Le A kőszívű ember fiaival?

Részletek

Drexler Ákos A kispróza nagymestere – Tanulmányok Jókai Mór novellisztikájáról című könyv bemutatójáról

A Magyar Széppróza Napja programjai közé tökéletesen illeszkedve, február 15-én, csütörtökön került bemutatásra A kispróza nagymestere című tanulmánykötet a Karinthy Szalonban. A Jókai taníthatósága és írásművészetének teherbíróképessége körüli vita egyre szélesebb spektrumú – a kétévente megrendezésre kerülő balatonfüredi Jókai konferencia legutóbbi alkalmával Jókai rövidprózája került fókuszba. Ennek anyagát tartalmazza a Tempevölgy gondozásában megjelent könyv.

A kötetet T. Szabó Levente irodalomtörténész, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudoményegyetem oktatója mutatta be – nem kifejezetten szűkszavúan. Rávilágított az előzményekre, miszerint a kötet szerzői egyéb megjelenéseikkel is hozzájárulnak a Jókai-kutatáshoz, szükségszerűvé téve a következő lépést, új perspektívák keresését Jókai novellisztikájában. A vizsgált szövegeket a Tempevölgy folyóirat 2016-ban kiadta A Balaton vőlegényei című szöveggyűjteményben.

Néhány mondatban ismertette a tanulmányok téziseit, ezzel körvonalazva a fejezeteken átívelő gondolatokat, problémákat. Az első tágas elvi kérdés már a nyitótanulmányban felvetődik: mi számít novellának a Jókai-életműben. A kérdés fontosságát mutatja, hogy majdnem minden szöveg foglalkozik a problémával, ha csak említés szintjén is. A későbbiekben előtérbe kerül Jókai populáris kultúrához való viszonya és az általa létrehozott panelek esztétikai értékképző mechanizmusa, a szövegek olykor instabil szépirodalmi státusza, a világirodalmi kontextus, narratológiai szemszögből vizsgált önreflexió, valamint a nemek társadalmi szerepe és a társadalom kritikája a novellákban.

Jókai taníthatóságával kapcsolatban vetődött fel az elgondolás, hogy a regények novellákkal való helyettesítése a közoktatásban kötelezőként szereplő szövegek terjedelméből fakadó problémákat orvosolhatja, nyilvánvalóan ebbe az irányba tesz lépést a könyv is. Természetesen ez korántsem megoldás, hiszen számos egyéb tényező nehezíti a helyzetet. A programot záró kerekasztal-beszélgetésen Hermann Zoltán, a kötet egyik szerkesztője rávilágított: nem feltétlenül a terjedelmi problémák jelentik a legnagyobb gondot, hanem az, hogy nem megfelelő mennyiségű időt szánnak egy-egy mű megismerésére és értelmezésére. E meglátás természetesen egy másik kérdéssel jár kéz a kézben: honnan, vagy kitől lehetne ezt az időt elvenni? Hermann Zoltán megállapította, hogy a 19. század második felétől kezdve folyamatosan bővül az oktatandó szövegek száma, azonban a mindenkori figyelmes szelekció közben elmaradt, így kerültünk a jelenlegi túlzsúfoltsághoz. Továbbá a tapasztalatai azt mutatják, hogy a 30-40 feletti korosztály az, amelyben már kialakult egy olyan olvasói attitűd, ami élvezhetővé teszi Jókai olvasását, ebben alapvetően a latinos műveltség és az olvasás nehézsége is szerepet játszik.

Fenyő D. György igyekezett az „ördög ügyvédje” lenni: Jókai – akármit csinálunk, kiszorul. Azt állítja, hogy lassítani lehet a folyamatot, megállítani nem. Ha nem is minden iskolatípusból tűnik el, előbb utóbb fel kell ismerni, hogy nem minden tudományágban vagy különböző szakmák elsajátításában van szükség ilyen jellegű klasszikus műveltségű szövegek ismeretére. Akár azt is feltételezhetjük, hogy éppen azzal tudjuk a fiatalokat az olvasáshoz közelebb hozni, ha nem erőltetjük ezeket a regényeket.

T. Szabó Levente példaképp Shakespeare oktatását említette. Abban hasonlít a miénk az angolszász helyzethez, hogy az olvasás során megértési – esetenként alfabetizációs – problémák merülhetnek fel: Jókai olyan szavakat használ, melyek ismeretére a mai beszélőnek nincs szüksége, ahogyan Shakespeare drámáiban is számtalan ilyen jellegű kifejezés található. Náluk erre megoldásként szolgál az egynyelvű szótár.

Sokszor felmerült, hogy ha el is engedjük Jókait, ki legyen helyette. Legtöbben kortársakat javasoltak, Fenyő D. György szerint azonban ez az elképzelés csupán addig szimpatikus mindenkinek, amíg nem kerülnek elő nevek. Továbbá fontos végiggondolni, hogy Jókai archaikusságával vagy a kortársak sokszor posztmodern nyelvezetével boldogulnának könnyebben a tizenévesek. Akárhogyan is, olvasás közben nagyon zavaró, ha folyton szótárazni kell, mert a szenvedélyes olvasó is csak a lábjegyzeteket olvassa, ha több van belőle egy oldalon, mint magából a szövegből.

A vita végére átrendeződtek az erővonalak. A kötet másik szerkesztője, Hansági Ágnes amellett érvelt, hogy nem azon kell gondolkozni, hogy Jókai tanítva legyen-e vagy sem, hanem az a kérdés, hogy miként legyen tanítva, vagy hogyan lehetne úgy tanítani, hogy a diákok minél többet magukévá tudjanak tenni belőle. És itt a művek legkülönbözőbb rétegeire is gondolhatunk (esztétikai teljesítmény, kultúrtörténeti gazdagság, társadalomábrázolási sajátosságok, történelmi tudás).

T. Szabó Levente végszóként elmondta (és ezzel talán mind egyetérthetünk): jó, hogy ez nem fű alatt történik, illetve igenis aktuális a kérdés; a kánon frissítését mindenképp el kell végezni, mielőtt a diákokban és a tanárokban túl nagyra nőne a feszültség, és az irodalomórák már nem nyújtanának semelyik fél számára sem élvezetet vagy tényleges tartalmi többletet.