Hírlevél feliratkozás

Keresés

Az a kis zaj az ostyán

Veres Erika helyszíni tudósítása
Az elemzéseket követően Lesi Zoltán kérdezte Csehy Zoltánt a Homokviharról és a szimpózium témájául választott versről. E beszélgetésből kiderült, hogy a kötet inspirációs alapanyagának számít Skuta Nóra és Skuta Miklós zenei munkássága, s hogy a Homokvihar című kötetben Csehy Zoltán tulajdonképpen a zenei gondolkodás megértését célozta meg.

 

 

(Somogyi Tibor felvétele)

 

2017. szeptember 25-én került megrendezésre a Cage Pozsonyban című Csehy Zoltán-versre reflektáló szimpózium a Fiatal Írók Szövetsége és a Pozsonyi Magyar Intézet szervezésében. A FISZ szimpózium-sorozatának ötödik állomása volt ez, Térey János, Győrffy Ákos, Kovács András Ferenc és Lanczkor Gábor egy-egy művének, műcsoportjának megvitatása után. A cél Pozsonyban is a kiválasztott mű s az azt ihlető hely ütköztetése volt, hogy kiderüljön „a hely belakásáról” vagy „a helyből történő kiűzetésről” van-e inkább szó. Ennek eldöntésében elsősorban a három előadó: Borsik Miklós, Németh Zoltán és Székely Örs volt a hallgatóság segítségére, illetve az a közvetlen hangnemű és rendkívül szórakoztató szerzői est, amelyen Lesi Zoltán Csehy Zoltánnal együtt interpretálta a Cage Pozsonyban című költeményt. A rendezvény záróeseményeként a résztvevők egy Camerata Zürich-koncerten vehettek részt a Comenius Egyetem koncerttermében. S jelen volt John Cage is? – kérdezhetnék a SZIFONline olvasói, amelyre természetesen csakis egy Persze! lehetne a válasz. Az események ugyanis egy fizikai értelemben vett Cage-portré, s egy gondolati értelemben vett Cage-projekció égisze alatt zajlottak.

 

Borsik Miklós összefoglalójában az olvasás mérhetőségére, a lábjegyzetek szarkazmusára és a hatalmi szekvenciák megjelenítésére tért ki többek között. Szerinte a Homokvihar című kötet egyik értelmezési lehetősége a teremtés problematikájának metaforizálása, t.i. a verssel/versekkel „az élet kottáját kaptuk meg”, s „élni is csak egy sajátos időbeosztás erejéig lehetséges”. Az olvasás mérhetősége, az olvasás mint időbeli szekvencia központi szerepet kap, s mivel kezdetről és végről is beszélünk ezáltal, maga a halál is tematizálódik. Ugyanakkor megjelenik a csönd, a semmi, a jelentéktelen. A szimpózium (s egyben Cage munkásságának) egyik visszatérő kérdése: vajon létezik-e abszolút csönd? Cage megállapítása szerint nem, hiszen még a leghermetikusabb közegbe is folyton belejátszik a szívdobogás vagy az idegrendszer működésének hangjai. S ahogy a hangokat sem vagyunk képesek teljesen kiiktatni az életből, úgy a hatalmi szekvenciákat sem – „a fölérendelt fél hatalma sem számolódik fel teljesen”. Tehát megmarad a csöndet zavaró hang és az életet felülbíráló halál. Mindebben közreműködnek bizonyos jelentéktelen események, „a semmi referátumai” (értsd: félkövér instrukciók a szövegben), s a „szemantikailag terhelt dolgok”, úgy mint bizonyos kifejezések („kopog”, „köhög”, „krákog”), amelyek hozzásegítik az olvasót a zeneiség intenzívebb megéléséhez a versben. Borsik Miklós a zenealkotást a struktúra korlátainak elfogadásában látja. S bár e struktúra élettelen, mégis rendelkezik egyfajta vitalizáló képességgel, amely életre hív s az életet láttatja. A vizespohár metaforájával kapcsolatban megemlíti még Rilke Párduc című versének interpretációját, s a „belakható teret”, amelyet Borsik a szerző és olvasó viszonyának, illetve magának a létnek a szadizmusára hegyez ki. Az idő–tér paradigma tehát egy költemény partitúrává transzformálódásában jelenik meg, folyamatosan generálva a csönd/semmi–élet/halál, struktúra–hatalom, illetve olvashatóság s az olvashatóság álcázásának elgondolkodtató fordulatait.

 

Németh Zoltán rögtön a vers címénél kezdi az elemzést, kiemelve a tényt, hogy annak mindkét szava a tulajdonnevek kategóriájába sorolandó (Cage személynév, Pozsony helységnév), amelyek egymásra utalnak (vissza). Németh azt is kiemelte, hogy John Cage valóban megfordult Pozsonyban, s erről a látogatásról egy Michal Murín-tudósítás is született John Cage v Bratislave címmel. Visszatérve a vershez, felteszi a kérdést, vajon adaptációról, imitációról vagy szimulációról van-e szó Cage és Csehy között. A Cage Pozsonyban egy formailag kötetlen szabadvers, amelyben azonban mégis érvényesül a megkötés poétikája – mondja Németh – egyebek mellett a zene költészeti megjelenítésével és az időkorlátok kihelyezésével. Az értelmezési kód pedig nem más mint a „szöveg felnyitása” vagy a „jelentés hermeneutikai megtalálása”, s ez a Cage Pozsonyban esetében nem elsősorban a tartalmi értelmezést, hanem az időbeli paraméterek betartását jelenti. Hiszen a vers elolvasása előtt egy szerzői utasítás található, egy instrukció, hogy márpedig e költemény olvasására minden körülmények között mindössze tíz perc szánandó. Lévén hosszúversről szó, ez bizony emberfeletti, betarthatatlan feladatnak tetszik. Ezen a ponton kapcsolja be elemzésébe Németh Zoltán a robotot mint „poszthumán olvasógépet”, s rákérdez, vajon van-e erotikája a robotszerű olvasásnak? Vagy már az első körben becsődöl az ilyen olvasói próbálkozás, s marad a tökéletlen, a kirótt feladatot teljesíteni nem tudó ember, hogy valamiképpen mégis véghezvigye azt, ami egy szöveget erotikussá, élvezhetővé tehetne. Németh számára természetesen nemcsak a költészet, hanem a zenei világ is erotikával kell, hogy telítődjön. A cél, hogy a kiszámítható mozgás, a ritmika, a szöveg súrlódása, az időtartam, az anyagiság által létrejöjjön egy „áterotizált nyelv”, amely végső soron a transzmediális átváltások egymásba kapcsolódásának erotikájával egyenlő. „A médium határvonalaiból való kitörés” ilyetén hoz létre hangokból verset, s versből zenét. A Cage Pozsonyban tehát nem csupán irodalmi, hanem zenei produktumnak is tekinthető. Ennek következtében pedig Csehy Zoltán költőből zeneszerzővé avanzsál.

 

Székely Örs interpretációjában az értelmezhetőség fogalma köré rendeződnek a gondolatok. A zenét szintén struktúraként látja (pontosabban láttatja, olyan példák említésével mint például a II. bécsi iskola munkássága, a mágikus négyzet jelensége a Weber halála című versben, illetve Schönberg munkái). Megállapítása szerint a Cage Pozsonyban olyan retorikai stratégiákat hoz mozgásba, amelyek egyrészt metaforaként, másrészt pedig a strukturálhatóság kérdéseként jelennek meg. A Homokvihar című kötet ugyanis nem intencionált, hanem véletlen egységek egymásra következéséből tevődik össze.  (Mint ahogy azt Németh Zoltán is kiemelte, ebben a kötetben Csehytől szokatlan módon nem a formanyelv a mérvadó, hanem annak hiánya.) Székely Örs tehát elemzésének első szakaszában a strukturálhatóság lehetőségeit vizsgálta, hogy „az, ami kívül esik a struktúrán” vagyis a véletlen, milyen konfigurációban jelenhet meg? A fluxusművészetet hozta példának, amelyben a fogalmak képekké oldása segít a megértésben. Illetve az ún. event score-t említi, amely egy teljesen ellenőrizhetetlen eseménykotta. Ebbe beletartozik az összes olvasói hiba, sőt a szövegolvasás előtti ötven perc is mérvadó (a Cage Pozsonyban az előadás utolsó tíz percét verbalizája), s ez is az olvasás, illetve a koncert része lett. Ezen elgondolás lényege, hogy „a vers nem tud előre elgondolt tárgyként hatni”. A szöveg erotikus, illetve fiziológiai vonatkozásainak tekintetében pedig megállapítja, hogy bár a vers–zene-váltások folyamán tulajdonképpen állandóan fikcióban mozgunk, a hatás mégis elsősorban a testre vetül. Ebből adódik a kérdés, hogy „hordozhat-e boldogságot az absztrakció”, s ezen a ponton tulajdonképpen Németh elgondolásához térünk vissza, aki az elvonatkoztatott élményből fakadó öröm előfeltételeként a nyelv erotikáját („a nyelv áterotizálását”) jelölte meg. Székely Örs végül arra a megállapításra jutott, hogy a Cage Pozsonyban a kommunikáció folyamatos igenlését hordozza magában, „kis érzéki halálokkal”, felfokozott intimitással tarkítva.

 

„szeretem ha halkan kérdez

szeretek csöndben válaszolni”

 

Ahogy fentebb említettem, az elemzéseket követően Lesi Zoltán kérdezte Csehy Zoltánt a Homokviharról és a szimpózium témájául választott versről. E beszélgetésből kiderült, hogy a kötet inspirációs alapanyagának számít Skuta Nóra és Skuta Miklós zenei munkássága, s hogy a Homokvihar című kötetben Csehy Zoltán tulajdonképpen a zenei gondolkodás megértését célozta meg. Mert ahogy az antik világfelfogás a zenét egyfajta „harmónia, világmozgató univerzum” gyanánt látta, úgy a mai értelemben vett zene is kell, hogy értelmet hordozzon a világról és a világ számára. John Cage művészetében a zaj–csönd dinamikájából fakad ki a jelentés, ő a jelentéktelenben is alapvető zenei struktúrákat vélt felfedezni. „Mivel amerikainak neveltek, kiálltam a zajok védelmében.” – idézte Cage-et Borsik Miklós. A költészetet tekintve Csehy szerint a rím mindig zajongás, de az időmérték nem agresszív csöngés-bongás, hanem olyan, mint a lélegzet, természetes és harmonikus. A szabadvers pedig jellegéből adódóan viselkedik úgy, ahogy kedve tartja, hol természetesen, hol természetellenesen, de mindig jelentést hordozva. A zaj–csönd, rím–időmérték–szabadvers csak látszólagos ellentétpárjain túl Csehy a posztmodern és az avantgárd különbségeit is bevonta a versbe, ezeket próbálta „eljátszani.”

 

Összegzésként elmondható, hogy a Cage Pozsonyban témájára szervezett szimpózium minden „felvonása” élmény volt, köszönet a szereplőknek és a szervezőknek érte.

 

Csehy Zoltán felolvasása meghallgatható a következő felvételen:

 

Veres Erika