A történelemnek vége, a ’90-es évek kezdete óta visszafelé tartunk

Részletek

Gál Soma tudósítása a IX. Véneki Alkotótábor harmadik napjáról

(galéria nyílik – Bán Attila felvételei)

… és aztán mégis.

Szomorú, hogy az előző két szövegben végtelennek hitt véneki alkotásfolyam mégis elapadt negyednapra. Éppen a még itt maradt, legkitartóbb táborlakók szorgos pakolódását figyelem (milyen jó a 2 másodperces sátram, amit 10 perc alatt összekaptam!), és találgatom, miért zsibbad a fejem. Kávét megittam. Alvás is volt elegendő. A hőmérséklet tökéletes. Akkor mégis mi a nyavalyatörés?!

Talán, hogy előreszaladtam, hiszen a harmadik, utolsó programnapról nem ejtettem még szót. Szerdára virradva a zsibbadtságban még semmi nyoma nem volt, olyannyira nem, hogy elhittem magamról, multitasking-szuperképességgel rendelkezem: tíz órakor, a vályogház udvarának közepére ülve egyszerre terveztem abszolválni, hogy meghallgatom a prózaműhelyben éppen sorra kerülő Szalay Álmos szövegek cincálását (amiket Álmos a kötetből küldött be a műhelymunkára, a keresztapja meg nyilván nem akarja teljesen elengedni a kicsike kezét), hogy belesek a pár méterre áthelyezett líraműhely Kemény István vezette vitájába és hogy megírom a második nap eseményeinek krónikáját. Találd ki, kedves Olvasó, mekkora kudarc volt?!

Miután a kellemes kötelességet letudom, és átküldöm a szerkesztőnek a szöveget, a vers mellett határozom el magam: hadd lám, a végére mennyire szoktak össze! És le kell vonni a következtetést: tökéletesen. Kiss Dávid, Paluska Zsuzsanna és Horváth Eszter írásai maradnak addigra, mikor bekapcsolódom: minden résztvevő valóban részt is vesz az értékelésben, javítási javaslatokban, Kemény pedig nagyon finoman „moderálja” a beszélgetést, a kerekasztallá alakult szemináriumot. Egyszóval valóban inspiráló és hasznos munka zajlik abban a kis szeletben is, amire rálátásom jut. Ahogy fél füllel hallgatózom, Álmos novellája sok javítási ötletet kap, de rengeteg dicséretet is.

A késő délutáni szerzői est fokozottan várt program: Kemény Istvánt Bende Tamás kérdezi, az előző estei beszélgetéssel ellentétben nem a teljes életmű áttekintését tűzi ki célul. Rögtön elkanyarodva a korpusz legismertebbnek számító részétől, a lírától, a Lúdbőr című, 2016-ban megjelent esszékötet körül indul a beszélgetés: hogyan találja meg az anyag a formát, hogyan talált rá Kemény István az esszé műfajára? A szerző bevallja, hogy eleinte felkérésre írt hasonló szövegeket (mint például a kötetben is szereplő, nagyobb lélegzetvételű Zrínyi-esszé), majd az idő múlásával egyre inkább hozzánőtt a forma. A közösségi élmény a könyv nyitószövegében köszön vissza: a borítón szereplő fotóról és ’89-ben a köztársaság kikiáltásáról írt munka elhangzik a szerző előadásában. Bende ehhez kapcsolódóan egy a litera.hu-n megjelent interjúból idéz, amiben Kemény István akkori véleménye szerint inkább „le kellett volna rombolniuk a Parlamentet”, ez a „történjen valami”- élmény a közelmúltban is visszaköszönt a nagyközösségbe szerveződő, CEU-t támogató tüntetéseken is. Kemény most elengedi ezt radikalitást, úgy fogalmaz, hogy az esemény „egy csoda volt, ami nem történhetett volna másképp”. A szerző első íróközösségi élményét is érintik, a sárvári írótábort (ahova azóta is sok szállal kötődik, hiszen hosszú évek óta vesz részt a beküldött pályamunkák zsűrizésében és a sárvári műhelymunkában), ami talán véletlenül, talán sorsszerűen talált rá: a Budaörsi Gimnázium diákjaként egyik idősebb iskolatársa megnyerte a pályázatot, ami nagy szó volt egy ilyen kis létszámú iskola életében, Keményhez is eljutott a híre, aki eztán jelentkezett, majd nyert bronz minősítést. A beszélgetés három pillér (a Lúdbőrben szereplő, válogatott 50 kisesszé) felolvasásával zárul. Mindenki érzi, hogy megállíthatatlanul közelít a vége.

Csak a műhelymunkák beszámolói, és a felolvasások vannak hátra. Géczi János és Kemény István is lelkesen beszél az eltelt napok eredményeiről. Mindkét műhelyben jó csapat alakult ki, izgalmas és tartalmas munkával. Közben a közönség soraiban már suttogva győzködik a szemérmesebb pályatársak egymást, hogy „azért csak jó lenne felolvasni”, vitatkoznak, kinek mit kéne bemutatni a készült szövegekből, és végül egy másfél órás, koherensen jó minőségű felolvasóest alakul a véletlen sorrend ellenére. Kedvet kapva becsatlakoznak a tudósítók, moderátorok, szervezők is. Este tízkor elégedetten, élményekkel feltöltve zárjuk a IX. Véneki Alkotótábor hivatalos programját.

… és aztán mégse essen szó az éjszaka további eseményeiről („Az éjjel soha nem érhet véget”), csak azt zárnám le, miért is zsong annyira a fejem: kedves Olvasó, lapozz (kattints) vissza az első szöveghez, kerülj bele Vének végtelen alkotófolyamába, és megérted!