Győzött a kék a zölddel szemben

Részletek

Gál Soma tudósítása a IX. Véneki Alkotótábor második napjáról

(galéria nyílik – Bán Attila felvételei)

Hűvös, augusztushoz képest csípős reggelre ébred a tábor. A bejelentett második hőhullám egyelőre kerüli Véneket, boldogan konstatáljuk, hogy a második napra már került valahonnan kávé.

Így azért kellemesebb átbeszélni a műhelyek tanulságait, és belevágni egy újabb dolgos napba. Ismét a prózásokhoz csapódom, kíváncsian várom, hogy a két „hivatalos” résztvevő hogyan oldotta meg a házi feladatot: egy-egy beküldött szövegüket kellett addig húzniuk (más változtatás nélkül), amíg az egy vers tömörségével bír. Először viszont gondolatébresztőként a műnemek meghatározásán iparkodunk, próbáljuk felfejteni a blog kritériumait (ha léteznek ilyenek egyáltalán), és Géczi János, rávezetve a résztvevőket a nap tematikájára, a zsidó, arab és európai szövegszerkesztési kultúra különbségeire hívja fel a figyelmet, illetve a kortárs magyar szépirodalom jugoszláv „elődeiről”, alapjairól (Danilo Kiš, Filip David és Milorad Pavić könyveiről) beszélgetünk. A feladatokhoz érkezve hosszú, tökéletességre törekvő párbeszéd kezdődik, a délelőtti alkalmat Álmos, a délutánit András prózából átszabott versének csiszolásával töltjük, mindkettőből erős szöveg lesz végül, az utolsó napi felolvasásra méltóak.

Focizni valahogy senkinek sincsen kedve, mindenki olvasással, feladatokkal, egymás műveiről folytatott beszélgetéssel tölti a csendes pihenő időszakát. Megérkeznek az előadók is, a Magyar Írószövetség Digitális Munkacsoportjának elnöke, Király Farkas és Novák Zsüliet, író, szerkesztő (Buborék, Géczi János hű négylábú társa azonnal kényszerét érzi, hogy az új vendégeket is „összeterelje a nyájjal”), és kiegészülve Szalai Zsolttal (a munkacsoport egyik alapítótagjával) a digitális világ irodalmat átszövő területeivel ismertetik meg a közönséget. Elsőként Király Farkas beszél a digitális átállás folyamatának mértékéről, ami a társművészetekben már teljes mértékben végbement, egyedül az irodalmárok ódzkodnak tőle. Ennek okaként azt határozza meg, hogy egyetlen elképzelésünk van: „az irodalom fehér papírra nyomtatott fekete szöveg.” Bármilyen más, újító próbálkozás nem talált ez idáig értékelő fogadtatásra. Csapatmunkában sem gondolkozunk igazán, milyen kezeken fut át egy könyv a megjelenésig vezető úton, milyen közösség teszi hozzá a saját részét egy készülő műhöz. Pedig a számítástechnika a hipertext és a közös szövegírás módszereit is forradalmasít(hat)ja. Novák Zsüliet a digitális bölcsészet szerepére hívja fel a figyelmet, méltatlan eltűnésére a magyar felsőoktatásból. A régi, német mintára kialakult tudományos felosztást szerinte felborítaná a digitális tudomány, visszahozni a régi polihisztorokhoz hasonló szerepeket, mert e felfogás szerint a tudományágak valahol a mélyben összefüggnek, és egy hatalmas, közös hálózattal hatékonyabb és izgalmasabb kutatások alakíthatóak ki, a lexikális tudás helyett a rendelkezésre álló háttéranyag felhalmozása, digitális rendszerekbe való kódolása ma a fő cél. Erre fő példaként Frédéric Kaplan, A.I. kutató projektjét hozza, aki egy Velencében 80 kilométernyi földalatti alagútból feltárt adatbázis feldolgozását, és abból a középkori város kapcsolati hálójának felrajzolását, a „középkor facebookjának létrehozását” tűzte ki célul. Szalai Zsolt az online irodalmi tereken való közlés lehetőségeit ismerteti, amiből egy kisebb jogi vita is alakul a közönség bekérdezésével: a közösségi oldalakon megosztott mű vajon közlésnek számít-e, és ha igen, milyen feltételek mellett (példa erre, ha olyan szűrővel osztja meg a szerző, hogy csak az ismerősei láthatják a bejegyzést). Az előadó ebben a kérdésben engedékeny, szerinte nem másodközlés az említett eset, nem feltétlenül ütközik egy (online) folyóirat és a szerző közössége.

Horváth Veronika kötetét a megjelenése óta ismerem, de eddig egyik bemutatóján sem volt alkalmam részt venni, így nagy öröm, hogy ezzel a programmal folytatódik az este. Mechiat Zina kérdezi a szerzőt, és egy ismerkedő, „irányított felolvasás” után (a kötet mindhárom ciklusából elhangzik egy-egy vers, az Ablakon túl, a Hőségriadó és a Látogatók) izgalmas beszélgetés alakul a Minden átjárhatóról. Először a címben megjelölt átjárhatóságot, fejtegetik, nem csak a ciklusok témájában (a múlt eseményei és a gyerekkor feldolgozása, a budapesti szociovidék felfedezése, a vidékből való kiszakadás élménye és a nőiség, a betegség motívumai), hanem a külső-belső nézőpontváltásokban is tetten érhető. A közösségi alkotás itt a könyvtárgy kialakulásában kerül terítékre: a kötet csodálatos megjelenéséért Szabó Imola Julianna felelt, de jutott idő a közös gondolkodásra, a szerzővel egymást inspirálták az illusztrációk, a tipográfia (a kötetet átszövő nép- és gyerekdalok vendégszövegei kék színnel vannak kiemelve, ami Imola ötlete volt, meggyőzve Veronikát a zöld színnel szemben) megalkotása során. Fény derül arra, hogy a szerző (paradox módon) önmagával is közösségben volt az alkotás során, az évek során betöltött sok szerepe (dráma- és gyógypedagógia, színészet) visszaköszön a versekben („magammal imprózok”).

A keddi nap programjait Térey János szerzői estje zárja. A 26 éve formálódó korpusz bemutatásában Sütő Csaba András segédkezik, főleg a 2000 utáni életművet vizsgálva, amikor a líra uralta művészet más műnemek (epikus költészet, regények, drámák) felé is fordult. Az Őszi hadjárat, Térey 2016-ban megjelent gyűjteményes kötete is felvetődik: miért érezte szükségességét a szerző, ha jelent már meg hasonló koncepciójú kötete. Térey Esterházy Péterre hivatkozik az átírások és az összeszerkesztés igénye kapcsán: „szerettem volna elmondani pontosabban”, vagy saját szavaival: „szerettem volna rendet tenni magam körül”. Sütő szerint dicséretes bátorsággal nyúlt a szövegekhez, ciklusokhoz, ami egy válogatott kötetnél sokszor csak ad hoc jellegű, az Téreynél szerves, átlátható (átjárható) egésszé állt össze. A ’90-es évek köteteinek budapesti figurái, atmoszférája és a szülőváros, Debrecen között való váltás, a régi környezetbe való visszatérés is szóba kerül, Térey azonban arra az állításra válaszolva, hogy a megtagadás után miért tér vissza ehhez a világhoz, úgy fogalmaz, hogy soha nem tagadta meg a várost, csak elhagyta, de az ottani kulturális hagyomány, a közösség nyomot hagy minden helyiben. Horváth Veronikával közös témát is tárgyalnak: a családról való publikálás nehézségét (egyáltalán lehetségességét). Térey az általánosnak hitt példától eltér, számára huszonévesen volt könnyebb az elődökről megszólalni, és az idő előrehaladásával jutott addig, hogy érzékenyebben foglalkozik a témával. A színházra áttérve, mit is várt el a drámától, egy közösségi munkától, kiderül, hogy számára egy nagy, szerencsés együttállás volt, ha nem Mundruczó Kornélt és a Krétakör tehetséges színészeit találja meg, talán nem is fordul a drámához. Természetesen izgalmas számára az azonnali visszajelzés, amit a színháztól kap, de véleménye szerint ez mára az internet segítségével a költészetben is elérhető.

Készülő, új regényéből a Káli holtakból hallhat Vének részleteket az est zárásaképp, random sáskajárás és az irtásra fittyet hányó szúnyogok hada gondoskodik a háttérzenéről: tökéletesen illusztrálják a Balaton környékén zajló zombiapokalipszist. Véneknek azonban még nincs vége, addig biztosan nem, míg az éjszakába nyúlóan politizáló és szakmázó szerzők védik a tábort, oldalukon lógó machetáikkal.