Gombaszög él – egy hét a független völgyben

Részletek

(galéria nyílik a gombaszögi tábor képeiből)

Öt évvel ezelőtt a srác, akivel randizgattam, rávett, hogy menjek vele a világ végére valami nyári táborba, higgyek neki, jó lesz az! Tényleg nem volt rossz, azt hiszem, ma már mindent tudok felvidékről, és feleségül mentem a sráchoz is. Basszus, nem akartam érzelgős lenni, bocs.

És még egyszer bocs azoktól, akik ugyanígy akartak csajozni, mert most le fogok lőni pár poént. A Gombaszögi Nyári Tábor felvidék legnagyobb eseménye, legkirályabb nyári fesztiválja. Szabadegyetem és fesztivál, minden, ami a csövön kifér: koncertek, előadások, kerekasztal-beszélgetések, viták, csapatjáték, ráadásul immáron két éve a régi helyszínen, ténylegesen Gombaszögön. Idén a táborozóknak útlevelet nyomtattunk, hogy mindenki megértse, ez egy független, autonóm völgy, egy szabad terület, ahol nem érvényesek a kinti világ szabályai és elvárásai. Ez a völgy a miénk.

Az elmúlt egy évben próbáltunk mindent megtenni azért, hogy kényelmesebb legyen a táborozóknak az az egy hét, amit itt töltenek. Lett új vizesblokk, új ivókutak, új híd a forrás felett, medence és röplabdapálya, bejárható a tansövény is, elkészült a Pajtaszínház. Felavattuk Tompa Mihály szobrát, melyet Éliás Ádám alkotott újra képek alapján. A tábor fő célja a kisebbségben élő magyar egyetemisták és fiatalok összefogása, egy igazán élő, aktív közösség kialakítása, és természetesen egy olyan pont teremtése a világban, amelyre második otthonukként tekinthetnek.

Attilával idén is staff tagok voltunk, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy nekünk hónapokkal ezelőtt elkezdődött a tábor. Attila és egy barátja kiskocsmát nyitottak Bözsi néni sörözője névvel, én pedig a Vadalma, a tábori napilap főszerkesztője lettem. Mindez persze nem volt elég, mert vagy nem tudunk nemet mondani, vagy megszólal egy hang legbelül, hogy az alvás a gyengéknek való, és még legalább egy véghezvihetetlen feladatot vállalunk. Ez volt a B-612 kisbolygó és a Márai Sándor Író Kör programjainak szervezése.

Gyenge Veroni és Varga Bianka vitte főleg a mindennapi programokat, nélkülük nem is tudom, mi lett volna velünk. Minden egyes nap volt #kávé #cigi #irodalom. Biztos mindenki ismer olyan embereket, akiknek az irodalom a levegőt jelenti. Hát ez a két lány is ilyen. Ami viszont durva, hogy egy elég nagy társaság gyűlt össze reggelente, hogy a reggelijük mellett verseket és rövid szövegeket olvassanak fel, és félálomban, kicsit kómásan megbeszéljék azokat. És ami a full királyság a táborban: egy kis sátor tele párnákkal és könyvekkel, felül egy felirattal, hogy #olvass! – igen, a tábornak saját olvasósátra is van, hála Veroninak és Biusnak.

Kedden Braun Barna érkezik Orbán Krisztinával. Hozzájuk csatlakozunk Horváth Eszterrel és így négyen mutatjuk be a leghipszterebb antológiát, a FÉL10 antológiát. Bevallom, még egyszer sem láttam élőben, valahogy nem úgy hozta az élet, hogy eljussak a bemutatóra. Kicsit meghat a dolog, lehet, hogy mindenki így van ezzel, aki megjelenik egy antológiában – az az egy könyv, legalább pár oldal erejéig kedvesebbnek tűnik a többi könyvnél. Beszélünk az indulásról, milyen nehéz először publikálni és megpróbáljuk csak érinteni a kultúrpolitikát és a Független Mentorhálózatot. Nyilván nem sikerül, végül elég hosszasan beszélünk róla.

A szerdai nappal indult el nekünk is a buli, azt a napot a Fiatal Írók Szövetségével töltöttük: újra megérkezett hozzánk Szarka Károly, aki tavaly még vendég volt, most pedig már moderátor. Ő még emlékezett a tavalyi állapotokra, és két sör között felidéztük, hogy milyen szépen szállt el a sátrának felső része a tavalyi égszakadásban. A vendégei Vida Kamilla és Purosz Leonidasz voltak. Vida Kamilla még kötet nélküli, de elég markáns, egyedi hang a fiatal kortárs szférában. Elmondta, hogy ugyan magyar szakra járt, de most már inkább a politológia érdekli. Kamilla szövegei – legyen az próza vagy líra – egységesek, a hang, ami megszólal, ugyanaz. Egy önmagával szemben kritikus, cinikus hang, aki nevet azon, amiről beszél, akár saját maga, a családjához fűződő szálak vagy a közélet a téma. A készülő kötetében nem akarja majd szétválasztani a verseit és a prózáit, úgy gondolja, ha a műveinek egységes a hangja és a mondanivalója, jól megférnek majd együtt. Megdöbbent, hogy mennyivel fiatalabb nálam és mennyivel felelősségteljesebb, tudatosabb, mint én. Purosz Leonidasznak csak nagy nehezen sikerül kiheverni az elmúlt napok fáradalmait az olvasósátorban. Kikerülhetetlen kérdés nála a slam poetry-s múltja. Úgy gondolja, már sikerült lezárnia ezt a részt az életében, és most már a verseire szeretne koncentrálni. A kötetével kapcsolatban elmondja, hogy vegyesek voltak a visszajelzések, ma már ő is látja a kötet hibáit, de egyáltalán nem bánta meg az egészet. Sokat tanult a folyamatból, már tudja, hogy a következő kötetben mire fog figyelni és mit fog máshogy megoldani. Mindenki azzal támadja, hogy túl fiatal volt, ám érdekes úgy felfogni ezt az első kötetet, mint egy tanulási folyamat első állomását.

A következő nap irodalmi karakterét a József Attila Kör határozta meg: Molnár T. Eszter volt a vendégünk és Czinki Ferenc. Molnár T. Eszterrel én beszélgettem az elmúlt két év könyvdömpingjéről. Leginkább az érdekelt, hogy lehet két év alatt négy könyvet írni, mert leginkább azt látom, hogy évek alatt egyet sem sikerül. Megnyugtatott, hogy sok kézirat készen volt már korábban is, például a Szabadesés című opusa. Többen tudják, hogy Molnár T. Eszter korábban kutatóként dolgozott, ma már csak félállásban tölti ki az életét a biológia és maga a kutatás, most szabadabb az élete és több ideje van írni. Korábban is napi 4-5 órát töltött irodalommal, most még többet. Kacérkodik a versírással, mostanában az kényelmesebb, könnyebben jön. Jelenleg ifjúsági sorozatának a végét írja éppen, de képben van még több más projektje is. Amikor a hét elején pár táborlakó meglátta nálam Czinki Ferenc legújabb kötetét, A pozsonyi metrót, mind rögtön felkiáltott, hogy ammmarha, nincs is Pozsonyban metró! És így van. Czinki egy pár hónapos ösztöndíj keretein belül volt Pozsonyban, így született a könyv. Attilával beszélgettek arról, milyen Pozsony és milyen Pozsonyban idegennek lenni. Pozsony mintha ki lenne szakítva az időből, vagy legalábbis olyan, mint ami megállt valamikor a kilencvenes évek elején, bizonyos részei pedig még bőven korábban rekedtek meg. Ilyenek az emberek, az arcok is. Az adatközlő nem egy konkrét személy, az összes informátort jelképezi, Czinki elmondja, hogy a valóságban leginkább pultosok voltak ezek a személyek. Pultosok, hiszen Czinki kitartó kutató: bejárta a várost és a város kiskocsmáit is, hogy anyagot gyűjtsön, így sikerült egy olyan részét megtalálnia a városnak, melyet a helyiek is csak kevesen ismernek.

A B-612 kisbolygó vendége volt még Simon Márton is, akivel Gyenge Veroni beszélgetett. Veroni igyekezett nem a slam poetry vonalon mozogni, ahogy a legtöbb beszélgetésben elvárják, de azért muszáj volt az első Összmagyar Slam Poetry, Spoken Word és Irodalmi táborról szót ejteni. Veronit (és minket, hallgatókat is) inkább az új, éppen készülő kötete érdekeli, a hirtelen a semmiből feltűnő spoken word lemez, melyet Boros Leventével közösen valósítottak meg. Marci jól kerüli ki a válaszokat, leginkább azt szűröm le, hogy rengeteget dolgozik, de csak a kész eredményt szeretné megosztani. Felolvas részleteket a készülő kötetből, melyeket már ismerhettek azok, akik figyelik a publikációit. Elég szenvedélyesen beszél a fordításairól, látszik, hogy mennyire élvezi. Japánról már fordít egy ideje, és az az elsődleges célja, hogy megismertesse a magyar olvasóközönséggel az olyan japán műveket, melyek eddig nem jutottak el hozzánk.

A másnap nagyon másnap. Reggel kapom az infót, hogy előző este átléptük a háromezer regisztrált belépőt – nem is tudom, hányszorosa a tavalyinak ez a szám. De nincs időnk bámészkodni és lábat lógatni, Grecsó Krisztián éppen megérkezik.
Grecsót már várták többen a táborban: a Médiasátorból rendre tűntek el könyvei, többen elkezdték olvasni már a tábor elején. A táborlakók többsége kis faluból, kisvárosból kénytelen nagyobb városba, kollégiumba költözni a tanulmányai miatt. Sokan kénytelenek elmenni otthonról, hogy munkát vállaljanak, ezért Krisztiánt is erről kérdezem. Szórakoztató, igazi showman, mint mindig – a hallgatóság hangosan nevet, amikor arról beszél, milyen hazatérni, hogy néznek rá az otthoniak. Kemény szabályok és titkok feszülnek a falun belül, amelyeket ha megsértesz, kirekesztenek. És a történetek? Néha átírják a valóságot. Családi jelenetek szem- és fültanúi elkezdenek máshogy emlékezni, látni és hallani vélnek olyat is, ami csak a papíron van. Ez van, a regény felülírja a valóságot, és többet nem mondhatod azt a szereplőknek, hogy az nem úgy van, mert ha leírtad, akkor igenis úgy van! Tőle is megkérdezem, hogy hogyan áll a közéleti szerepvállaláshoz, most olyan nagy divat lett forradalomról írni, ami véletlenül éppen a kétezertízes évek közepén játszódik Kelet- Európában, esetleg egy harmadik világháborúról szeretne-e regényt írni. Egyik sincs tervben – válaszolja. Sőt, egy ideje már nem akar minden tévéműsorban megjelenni, úgy érzi, ha néha mond véleményt erélyesebben, akkor az többet ér, mint ha minden héten tépné a száját. Persze, ne értsük félre, ez nem megalkuvás vagy háttérbe vonulás, csak a helyes idő megválasztása a véleménynyilvánításra. Amíg szól neki a taps és elkezd egy igen hosszú sor gyűrűzni a dedikálásra, rájövök, hogy már vége is a hétnek, nincs több dolgom, mehetek én is koncertre. És vége a tábornak is.

Rólam elég sokan tudják, hogy nem vagyok egy szentimentális széplélek, nem szoktam nyálaskodni, főleg nem egy tudósításban. A tábor alatt borzasztó híreket kaptam otthonról, és nem gondoltam, hogy végig tudom csinálni a hetet. Nem tudom elmondani, hogy mennyire hálás vagyok annak a temérdek embernek, akik mellettem álltak. Ez a Gombaszögi Nyári Tábor nem csak azt tanította meg nekem, hogy mi a szabadság, hanem hogy felnőttként is találhatok igazi barátokat. Ugyan már nincs egy év sem hátra a következő táborig, azért remélem, mielőbb újra láthatom mindegyiküket.