Hírlevél feliratkozás

Keresés

Utazunk a képzelet és a realitás között

Az ember Nádas szerint nem tud a saját életéről sem úgy beszélni, hogy ne egészítse ki fantáziával, olyan dolgokkal, amelyekről hallott, de nincs emléke, és ha mindezt csinálja, olyan emlékei is támadnak, amelyek valóságosak, mégis amellett érvel, hogy emlékezés és felejtés a szó szoros értelmében nem létezik, csupán absztrakció. Valóban felejtünk el dolgokat, mert az időnek másik rétegében, másik szintjén járunk, mondja, a jelenség pedig a koncentráció és dekoncentráció képességével, arányaival függ össze.

 

 

(Horváth Győző felvétele)

 

 

Frissen nyírt fű illata és traktorzúgás fülsértő elegye ébreszti péntek reggel a tábort, a négy perc, mialatt habzsolva fogyasztom a reggelit, pedig arra is elég, hogy ráébredjek, nem feltétlenül tudósításírás alatt és helyett kell a faház higiéniás egyensúlyának visszaállításával foglalkoznom. Két nap kell, amíg az átmenetileg sörhűtésre használt, vízzel megtöltött szemetesvödrünk kiürül, és amíg eredeti funkciójába állítom vissza, azon is eltöprenghetek, mennyire tesz jót az erdei iskola körüli ökoszisztémának a táborlakók által napi 20 órában kibocsátott zajszennyezés. A különféle rovarok és bogarak e tényt figyelmen kívül hagyva vagy éppen emiatt persze követik a műhelymunkákra, ebédre tartó vagy épp aludni térő táborlakókat, akik az esetek nagy többségében szemmel láthatóan kevéssé élvezik a már-már kafkai szituációkat.

 

Sokakon látszik a kialvatlanság, nemhiába: fáradtság és munkabírás szempontjából a harmadik nap a tábor kritikus pontja, délutánra azonban újra zsizsegve pezseg a kemping. Nagy nap ez, hiszen öt óra után pár perccel megérkezik Nádas Péter, a várva várt vendég, és Szegő János révén egyből a szandáljára terelődik a figyelem, ami nem csoda, ha arra gondolunk, hogy az író a Világló részletekben is jelentőséget tulajdonít a lábbeliknek. Cipőfetisiszta, állítja magáról Nádas, akinek az európai divatról is markáns véleménye van: egyedül az olaszok viselik szépen zokni nélkül a cipőt, a nyakkendő pedig csak a spanyol férfiaknak áll jól, míg a magyarok – ahogyan fogalmaz – abszolút unelegantak, még a nők is. 1948-ig Budapestnek volt egyfajta eleganciája, teszi hozzá Nádas, de ez is Párizs majmolásából állt, magyar divat ugyanis soha nem létezett. Szóba kerül Buda, Mohács, majd a Visegrádhoz közeli Kisoroszi, ahol az író egy ideig élt is. 1967-ben ismerkedett meg Svábi Lajos festőművésszel, akinek invitálására két évvel később végleg kiköltözött Kisorosziba, a Duna mellé. Itt lassan kialakult egy kolónia, részben képzőművészekből, részben írókból, végül azonban annyian lettek, hogy Nádas elmenekült a tömegtől, a betelepült tájtól, a benépesült szőlőhegytől, ahol magányos, szerszámos kamraszerű háza volt. Akkor olvasott először Jungot, amikor a Varsói szerződés csapatai bevonultak Prágába, életében összecsúszott tehát ez a két megrázó élmény, majd a későbbiekben Freud-olvasás és ennek nyomán egyfajta önanalízis következett saját praxisában. Nádas művei kapcsán sok esetben számon kérik a fikció és a valóság közötti változó viszonyt: azt mondja, ha az ember elbeszél, mesél, ami az európai tradícióban megkomplikálódott, azonban mindennek az alapja a mesélőkedv, az a kettősség, hogy az ember mesél valamit és a többiek hallgatják, majd a hallottakat a magukévá teszik, vagyis működtetik az empatikus képességeiket, mintegy ráfekszenek a mesére, mennek vele, és ez élvezetet okoz nekik. Emlékezőkedv ezzel szemben azonban nem létezik, állítja Nádas, és hozzáteszi, ezt a gyönyörű tévedést Proustnak köszönhetjük, aki tanulmányozta Bergsont. Az emlékezés meggyőződése szerint úgy működik, hogy az emberi agyban van egy háló, és ez a háló a gondolkodásnak egy fontosabb rendszerét adja, mint az az anyag, amit erre a hálóra és annak különböző pontjaira bokrokként ráfüggesztünk. Amikor előzetes munka nélkül, véletlenszerűen jutnak eszünkbe dolgok, utánuk lehet menni, amit az emberek általában nem szoktak megtenni. Az írónak azonban van ideje, és az a dolga, hogy felfejtse ezeket a szálakat. Az ember Nádas szerint nem tud a saját életéről sem úgy beszélni, hogy ne egészítse ki fantáziával, olyan dolgokkal, amelyekről hallott, de nincs emléke, és ha mindezt csinálja, olyan emlékei is támadnak, amelyek valóságosak, mégis amellett érvel, hogy emlékezés és felejtés a szó szoros értelmében nem létezik, csupán absztrakció. Valóban felejtünk el dolgokat, mert az időnek másik rétegében, másik szintjén járunk, mondja, a jelenség pedig a koncentráció és dekoncentráció képességével, arányaival függ össze: a legkorábbi képektől kezdve minden ott van, amit az agy befogadott, ám 4-5 éves kortól az emlékállomány átszűrődik a kollektív tudaton, és általa vannak megnevezve a tárgyak. A Világló részletekről való beszélgetésben szó esik az ismétlésekről, Nádas pedig elmondja, nem kedveli a páratlan számú ismétlést, ám mivel az ember szimmetriára, tökéletességre törekvő lény, általában nem ezt részesíti előnyben. Figyelmeztet, nagyon óvatosan kell bánni a páratlan ismétlésekkel is: megesett vele is, hogy már csak felolvasás közben vette észre a túlzásba vitt ismétléseket a saját szövegében. Szereti az epitheton ornanst, vagyis az eposzi jelzőt, ami a prózában elég kockázatos vállalásnak is tűnhet, és amit a Világló részletekben saját bevallása szerint némileg el is túlzott. A könyv eredetileg egyetlen kötetből állt volna, azonban az anyag felénél – tehát a jelenlegi kiadás – második kötetében szereplő kezdőmondattól egysége széthasadt, tehát nem ő, hanem az anyag döntött, az anyag, az élő pedig mindig fontosabb, mint a betű. Szegő János szerint a memoárnak állandó zajlása van, a szöveg magával sodorja az olvasót, aki alig kap szerkezeti kapaszkodókat, ezt Nádas önnön proustiánus, jungiánus, freudiánus gesztusára vezeti vissza, vagyis arra, hogy nem irodalmi szerkezet gyártására törekedett. A mindannyiunkban azonos háló, asszociációs rendszer realitás, ez a közös nevező, Nádas pedig negyven éve arra törekszik, hogy mindezt megszólítsa. A fikció kísértetjárás szerinte, és egyik becsvágya az volt, hogy ezt leleplezze, és látszódjon, hogy az egyes szám első személyű elbeszélő, akit sokáig kultivált, nem ő, és azokra motívumokra volt kíváncsi, amiket fejlesztett és a fantázia révén elmesélt. Szabadtéren olvasni egészen más felolvasási módot kíván, mondja Nádas Péter, Honthy Hannás gesztusai pedig itt nem működnek, teszi hozzá nevetve, majd felolvas egyik nagyapjához, Nádas Adolf Arnoldhoz és a gasztronómiához egyaránt kapcsolódó részletet a Világló részletekből. Így még inkább ráhangolódunk az alacsony kalóriaértékű vacsora gondolatára, ami után remekül csúszik még az éjszaka közepén is a lila hagymás zsíros kenyér.

 

Újabb kritikustusa következik, ahol Vásári Melinda és Smid Róbert Szekeres Niki közreműködésével veszi górcső alá három elsőkötetes munkáját: Mizsur Dániel Karc és Horváth Veronika Minden átjárható című líraköteteit, valamint Szalay Álmos Fák mindenütt című prózakötetét. A két verseskötet erőteljes koncepciókra épül, állapítják meg, és bár Mizsur lírája kompakt, pontosan meghatározható motívumrendszert mozgat, amiben erőteljesen tematizálódik a város és a folyó fogalma, hangja mégis kevéssé eredeti, gyakoriak a megbicsaklott költői képek. Horváth Veronika hangja ellenben friss, annak ellenére, hogy a verseiben a test tematikáját közelíti meg, szempontja mégis újszerű, például a biológia és az anatómia nyelvén poetizálja a petefészek eltávolításának folyamatát, szövegei pedig az erőteljes kötetkoncepció ellenére is megállják a helyüket külön-külön is. Szalay Álmos kötetének legfőbb problematikája a műfajiság kérdése, a Fák mindenütt ugyanis olvasható regényként, novellafüzérként és novellák sorozataként is. Koncepcióját a szándékolt rejtélyesség uralja, elbeszélői nézőpontjai kifejezetten erősnek minősíttetnek, a kritikusok szerint viszont a korpuszra ráfért volna egy alaposabb húzás.

 

A napot a hivatalos program szerint a francia–magyar és a skót–magyar műhelyek munkájának éjszakába nyúló bemutatkozása zárja. Egyedül maradok a göncölszekér alatt, ám amikor vidék és a tábor ambivalens viszonyán, a dj-pult mellé kifeszített lepedő mibenlétén kezdenék töprengeni, feldübörög a retródiszkó, és ahogy a korábbi években már megszokhattuk, az éjjel ezúttal sem akar véget érni.

 

 

A teljes galéria megtekinthető itt.

 

Fehér Dorottya