Felszerelkezni érzékszervekkel az ipari forradalom csöndjéhez

Részletek

Molnár Bea tudósítása Kulcsár Árpád A harmadik ipari forradalom csöndje című könyvének bemutatójáról

(György Alida felvétele)

Megjelent Kulcsár Árpád (első) verseskötete. Nem olyan egyértelmű e tény, ugyanis az első és eredeti koncepció kizárta a hagyományos, mondhatni konvencionális kiadói és kereskedelmi megjelenést. Ezek a szövegek a kolozsvári paneltömbök falaira festve, emberek bőrére tetoválva kellett volna, hogy értelme(zés)t nyerjenek. Soktényezős dologról van szó, ám végül könyvformátumban is napvilágot látott (van ebben a játékban szerkesztő, kiadó, nyomda, mint ahogy ez lenni szokott). Elöljáróban kijelenthetjük: egy nem szokványos kiadvány nem szokványos bemutatójára került sor az „árdeli tűnt Athén” – Kolozsvár-dialógusok rendezvény keretében.

Olyan kötet ez, melynek olvasásához gyakran le kell kapcsolni a villanyt. Illetve olyan is, amiből csak egyetlen „igazi” példány létezik, amelyet körbeadtunk a könyvbemutatón, és mindenki firkálhatott bele valamit. A többi, forgalomba került kötet csupán ennek „tökéletlen” mása, hiszen eltérő a textúrája, a tapintása, a kinézete, az árnyalata, az összefűzése, a materiális tapasztalata. Ilyen ez, ha az elképzelt, ideális, és egyébként szellemi produktumot kézzel fogható anyaggá próbáljuk gyúrni, ráadásul gépekkel.

A kötet multimediális, abban az értelemben, hogy az általa közreadott versek költészeti teljesítménye mellett, és saját tárgyi valóságán túl, igyekszik minél több érzékszervünkre hatni közvetetten hozzáférhető külső csatornák segítségével is. „Azt szerettem volna, hogy ne csak egy tárgy legyen, ami hordozója a szavaknak, hanem valami, aminek minden rögzülésében benne van az odafigyelés, a munka. Minél inkább ki szerettem volna vonni az ipari mozgás alól” – mesélte a szerző. QR-kódokba sűrítve találunk benne videókat, pixelekbe rejtve pedig olyan egyéb utalásokat, amelyek megfejtéséhez sokszintű olvasásra van szükség. Műfajok, nyelvek közti párbeszéd, egyfajta koprodukciós alkotás Koter Vilmossal, Láng Orsolyával, Schneider Bencével, illetve Szigeti Csongorral. Kérdés, hogy ki és mikor válik láthatóvá vagy láthatatlanná ebben az alkotási folyamatban.

Nem mindig tudjuk, hogy a hányadik ipari forradalmat éljük. Selyem Zsuzsa (Kulcsár Árpád egyik beszélgetőtársa és elvtársa) tette fel a kérdést, hogy ha lehetségessé válik a kommunikáció a gondolatokkal, s nem kell többé vacakolni a szavakkal, akkor mi lesz a verssel. Kulcsár Árpád ipari forradalma a párhuzamos társadalmakról szól, az egyénnek a fősodron kívül maradottságában rejlik. „A verssel nem tudom, mi lesz így, de ez egy kegyetlen kérdés. Feltételezem, hogy megszűnne, de annyira azért nem bánnám, nem lenne ez olyan nagy baj.”

A kötet borítóján egy pixelekből összerakott Pietà  látható (Csala Hermina tervezése). Ez a pixelkép a kultúra-maradékokra és martalékokra, ezek töredezettségére mutat rá. S hogy mi minden tömörül még a pixelpontokban, talán – és szerencsés módon – a kötet elolvasása után sem válik teljesen tiszta képpé, igaz ez nem is baj. A szerző mesél nekünk bánya-katasztrófáról, ciántechnológiás kitermelésről, veszteségekről, indulatokról, szándékokról, mozaikszerű és rész-egész relációkról. Egyfajta ökológiai figyelem is megjelenik (sőt, jelen van) a kötetben. Aki kicsit is ismeri Kulcsár Árpád szövegeit, nem csak verseit, hanem cikkeit, publicisztikáit is, annak egyértelmű ez a figyelem-fegyelem. Ha dühös, publicisztikát ír, ha már lenyugodott, akkor inkább verset, mondja. De mindenképp megteremti a valahogyan viszonyulást, a felelősségvállalás érzését. Szóval nem egy ego-trip ez a folyamat, folytatja.

Bár minden levetített videó után következett egy-egy konkrét vers, a megjelenített vizualitás általánosan is találó a (fel)használt vers-nyelvre, amit a szerző gyakran a köznapi beszédhelyzetekből kölcsönöz. A versek hatásossága nem a túlburjánzott megfogalmazásokban rejlik, hanem a rétegzettségben. Olyan, mintha egyszerre lenne hajlítható a kép, a hang, a szó. Akkor is mértékarányosan hajolnak, amikor nem feltétlenül egy irányba történik az elmozdulás. Hogy az ebből adódó disszonanciákat fel lehet-e oldani, az egyéni kérdés.

Végezetül a szerző egy igazán különleges, kincsvadászatra felhívó üzenetet osztott meg: a verseskönyv „igazi” példányait (mert még lesz néhány ilyen limitált darab) különböző antikváriumokban fogja „ottfelejteni”, hátha valakinek majd jók lesznek. Addig is, fel kell szerelkezni érzékszervekkel, hogy teljesen olvasni tudjuk A harmadik ipari forradalom csöndjét.