Hírlevél feliratkozás

Keresés

Bolsevik kutyából demokratikus szalonna

Re-volúció ’56 – A forradalom olvasatai - Szarka Károly tudósítása
Míg ’48-ról a tankönyvekből tanultak és az iskolai ünnepségeken elhangzottak jutnak eszembe, ’56-ról sokkal inkább saját családom itthon maradt és emigrált tagjai, nagyszüleim és testvéreik elbeszélései. Nemcsak én, a szüleim sem éltek még a forradalom idején, mégis olyan, mintha közelebbiek lennének róla az élményeim, mint ’89-ről, amikor viszont akár már hallhattam is a változásról szóló híreket, még ha meg nem is érthettem őket. Egy konferencia tudósítójaként persze kevésbé fontos a saját családi hátterem. A 2016-ban kezdődő, de a naptári éven átívelő ’56-os emlékév keretében szervezett kétnapos tanácskozást a Fiatal Írók Szövetsége Budapesten, a Kazinczy utcai Kazimír Házban Re-volúció ’56 – A forradalom olvasatai címmel.

 

(galéria nyílik - Barna Miklós felvételei)

 

 

„A magyarok fetrengenek a történelmükben”

 

Az első nap első beszélgetésének elején Varga Betti a magyar történelem két másik fontos, időben távolabbi fordulópontjáról is kérdezi Hermann Róber történészt és Scheibner Tamás irodalmárt: a Rákóczi-szabadságharcról, aminek még ünnepnapja sincs, és az 1848-49-es forradalomról és szabadságharcról, amire viszont évente kétszer is megemlékezünk. A bő másfél, illetve három évszázaddal korábbi eseményekről való eszmecsere történelmi kontextusba helyezi az ’56-ról folytatott későbbi beszélgetéseket is.

 

Hogy Rákócziék szabadságharca miért nem számít nemzeti identitásunk fontos elemének, viszonylag könnyen megválaszolható: a rendek háborús állapotokat előidéző harca a mai kor emberének kevésbé megfogható, az ónodi országgyűlésen történt mészárlást a huszadik századi nagy tragédiák ismeretében is nehéz lenne dicsőségesnek tekinteni, és a nyolc esztendeig húzódó harcnak amúgy sincs egy olyan kiemelkedő és emblematikus napja, mint amilyenné március 15-e vagy október 23-a vált. Az más kérdés, hogy Rákóczi mellett Thökölyt is újratemették (az újratemetésekről még lesz szó), emlékét ugyanúgy szobrok, közterek és intézmények őrzik, holott Hermann szerint kártékonysága Szálasiéval vetekszik.

 

Bár későbbi szabadságharcaink is elbuktak, a ’48-as 12 pont követelései ma is érvényesek, a megtorlások, és különösen a kiegyezés után pedig prosperált az ország. Ha utóbbi nem is jellemző az ’56 utáni évtizedekre, a diktatúra lazulása hasonló eredmény. Ennek tisztázása után jöhet is az újabb izgalmas kérdés: ha nem engedünk a ’48-ból, a hozzá hasonló másik nemzeti jelképünk, ’56 vajon miért ennyire sérülékeny. A válasz a nemzeti egységben, illetve annak hiányában rejlik, Kádár ugyanis átállt a megszálló hatalom oldalára, ez pedig nem említhető egy lapon az árulás vádjával, amivel Görgeyt, Klapkát vagy az aradi vértanúk közül Damjanichot és Vécseyt illeték.

 

Mindkét esetben igaz ugyanakkor, hogy a tömegeket, különféle társadalmi osztályokat megmozgató forradalmat és szabadságharcot kívülről, illetve külső segítséggel verték le, magára hagyva az országot, ezt pedig nehéz feldolgozni. Hermann egy külföldön élő, magyar származású barátját idézi, aki szerint „a magyarok fetrengenek a történelmükben”. Az sem szerencsés, hogy miközben dicshimnuszokat zengünk például a 6:3-ról, forradalmainkat és szabadságharcainkat egyértelmű vereségnek vagy bukásnak tekintjük, holott fontos lenne ezek pozitív olvasata is.

 

Ami a forradalmak közötti további különbségeket illeti, ’56-ot nemcsak kisajátítja a politika, de láthatóan nem is tud mit kezdeni vele, és hiába telt el hatvan év, a kulturális feldolgozottságot is hiányolják a beszélgetés résztvevői, főleg, ami a szépirodalmat illeti. Scheibner megemlíti ugyan Papp András és Térey János drámáját, a Kazamatákat, Hermann a másik oldalon sorolja Arany, Jókai és Kemény Zsigmond nagyszabású, és az események után mindössze pár évvel íródott műveit, amikhez foghatót ’56 irodalmában hiába keresünk.

 

Belenézünk Kósa Ferenc Küldetésébe, amelyben Balczó András közvetíti az ellenzékiség mítoszát. Az 1977-ben megjelent portréfilmet néhány vetítés után le is vették a műsorról – az olimpiai bajnok öttusázó mondataiban a vereség szinte győzelemként jelenik meg. Scheibner egyébként úgy véli, kevés az érdemi vita és a színvonalas publikáció ’56-ról, pedig ezekre szükség van, ahogy általában a tájékozódásra és a kritikai szemléletre is, szemben a további szobrokkal és a résztvevők hőssé avatásával, az értelmetlen heroizálással.

 

Hosszú és alapos előadással készül Szirák Péter a forradalom ’89 előtti és utáni irodalmi és filmes ábrázolásáról. Egy másik aspektusban ez az előadás is foglalkozik azzal, hogy ’48 és ’56 megítélése miért volt más: míg előbbi értelmezését Haynau rémuralma sem tudta kordában tartani, utóbbit a totális diktatúra határozta meg már a definíció szintjén is. A forradalom egészen addig ellenforradalom maradt, amíg Pozsgay Imre 1989 januárjában ki nem jelentette, hogy ’56 népfelkelés volt, majd ugyanabban az évben, júniusban meg nem történt Nagy Imre újratemetése.

 

Az interpretáció persze más volt a kivégzések és bebörtönzések idején, más volt, amikor a propagandaeszközként is működő könyvek és mozifilmek mellett megjelent a szórakoztatásra és politikai célokra szintén remekül használható televíziózás, más, amikor sorra alakultak a fiatalok tömegeit megmozgató beatzenekarok, és megint más, amikor a tömegkultúra mellett helyet követelő, nehezen szabályozható underground kultúrával is számolnia kellett a hatalomnak. Míg a megtorlások idején az elhallgattatás, az események erőszakos tagadása, átírása volt jellemző, a ’60-as években a feledtetés korszaka köszöntött be. Kádár ellenforradalom helyett ekkor már inkább sajnálatos eseményekről beszélt. A hétköznapi életben előfordult a kettős nevelés (mást mondott a szülő a munkahelyén, és mást otthon a gyerekének, figyelmeztetve, hogy az iskolában legyen óvatos) és a teljes elhallgatás is.

 

A korai korszak terméke a hatalom narratívájába illeszkedő Tegnap című film 1959-ből, valamint a Sánta Ferenc azonos című regényéből készült 1965-ös, a kádári konszolidációt legitimáló Húsz óra, de ugyanabból a korszakból származik Jancsó 1965-ös filmje, a XIX. században játszódó Szegénylegények is, ami egy allegorikus alkotás. Burkoltan a forradalomra utal Makk Károly Szerelem című filmje is Darvas Iván és Törőcsik Mari főszereplésével – érdekessége, hogy annak a Déry Tibornak a novellái alapján készült, akit a börtönben megtörtek. Máshogy állnak a témához a ’80-as évek Rákosi-rendszerről szóló, de ’56-ot megkerülő filmjei, a Megáll az idő, a Szerencsés Dániel vagy a Napló gyermekeimnek is, az István a király című rockopera cselekményét pedig szokás Nagy Imre és Kádár harcának allegóriájaként emlegetni – Szirák szerint nehezen alátámasztható módon.

 

Az elhallgatás a forradalomról való beszéd módszere volt a szépirodalomban is, példa erre Ottlik klasszikusa, az Iskola a határon. Még a rendszerváltás előtt, a forradalom harmincadik évfordulójának évében jelent meg Nádas Péter egyik főműve, az Emlékiratok könyve, a rendszerváltás után bő másfél évtizeddel, 49 évvel a forradalom után pedig a Párhuzamos történetek – mindkét regény központi témái közé tartozik a kiskamaszként átélt ’56. Szirák is megemlíti a konferencia elején már szóba kerülő Kazamatákat, Papp András és Térey János drámáját, ami a védők perspektívájából írja le a pártház ostromát.

 

 

„Mi is az az ’56?”

 

Ahogy a holokauszt-emlékév kapcsán Mi közöd hozzá? címmel indított párbeszédet a Fiatal Írók Szövetsége, ezúttal a Mi is az az ’56? címmel készített videósorozatot. Néhányat meg is nézünk a rövidfilmekből, közben Antal Nikolett és Csepregi János beszélget az egyik alkotóval, Tóth Bálinttal, valamint két szereplővel, Bornai Tiborral és Szigeti Jenővel. A FISZ videóiban egyébként a fiatalabb generációk tagjai is megszólalnak.

 

A KFT zenésze még csak másfél éves volt a forradalom idején, de mivel a gyerekkori élményeink erősen rögzülnek, és mivel kitalált magának egy memóriajátékot, aminek segítségével a régi ferencvárosi lakás berendezését is képes részletesen felidézni, az akkori események is elevenen élnek benne, hiába beszéltek róla óvatosan a szülei. A filmfelkérésnél jutott eszébe az is, hogy a családja azért nem köszönt hosszú évekig a szomszédnak, mert az nem akarta beengedni a lakásába saját, a megtorlás elől menekülő testvérét. Az egyetemi professzor élményei még közelibbek, húszévesen ott volt ugyanis az események sűrűjében, emlékszik a lyukas lobogókra és a szovjet katonákra. Október 23-ával a szabad gondolkodás születését és egyben halálát is ünnepli, mivel rögtön a forradalom kitörése után elindult a tömeg manipulálása és provokálása és ezek a folyamatok a rendszerváltással sem értek véget.

 

A konferencia első napjának végén Kollár Árpád beszélget Mészáros Mártonnal és Toldi Lóránttal, akik mindketten dunapataji illetőségűek. Ennek csak azért van jelentősége, mert a beszélgetés témája Magyar Bálint és Schiffer Pál 1988-as, A Dunánál című dokumentumfilmje, amiből hosszabb részleteket nézünk meg, és aminek forgatási helyszíne Dunapataj község volt. A megszólalók pedig átlagemberek, akik hittek vagy csalódtak valamilyen eszmében, a rendszer győztesei vagy vesztesei lettek, aktívan részt vettek vagy belesodródtak az eseményekbe.

 

 

„Bolsevik kutyából nem lesz demokratikus szalonna”

 

Az elsőhöz hasonlóan a második nap is egy erős vitával indul. Szöllőssy Balázs moderálásával György Péter esztéta, Pápay György publicista és Ungváry Krisztián történész beszélgetnek a ’56-os emlékévről. Pápay szerint a mindenkori hatalomnak legitim az igénye egy-egy ilyen emlékév megtartására, és arra, hogy politikai hasznot húzzon belőle, az viszont probléma, hogy nem tud normálisan viszonyulni hozzá. A jobboldalnak nem lehet hőse a kommunista Nagy Imre (ahogy Kövér László fogalmazott, bolsevik kutyából nem lesz demokratikus szalonna), helyette piedesztálra emeli a pesti srácokat, úgy, hogy közben kisebb botrányt kavarva Dózsa László nevét írja Pruck Pál fotója mellé.

 

György Péter a konszenzus hiányát emeli ki. Míg Oroszországban konszenzus van a második világháború áldozatairól, az izraeli gyerekeket pedig auschwitzi osztálykirándulásra viszik, hogy már fiatalon legyen tudásuk a kollektív traumáról, nálunk az aradi vértanúk kivégzésén kívül kevés témában alakult ki közmegegyezés. Pápay megjegyzi, hogy még ’48 megítélése sem teljesen egységes, a Facebookon például ma is találkozhatunk royalistákkal, amit György Péter annyival intéz el, hogy nem foglalkozik a Facebookkal.

 

Szöllőssy kérdésére, hogy ha egyáltalán létezik még, miért nem lett köztársaságunk identitásának alapja az ’56-os forradalom, Ungváry úgy válaszol, hogy ’56 inkább probléma, ugyanis a reformkommunistákból, egyetemistákból, munkásokból és parasztokból álló tömeg egyáltalán nem volt homogén, ráadásul sok résztvevője, rengeteg városi és vidéki kisember maradt vesztes ’89 után is, tehát bő három évtizeddel a forradalom után sem élhette meg identitását megalapozó győzelemként. György Péter szerint a temetői interpretáció, a nemzeti emlékhelyeinken uralkodó káosz is sok mindent elárul a közös emlékezetről, vagy éppen az, hogy Kádár temetésének és Nagy Imre újratemetésének közönségében voltak átfedések.

 

Egy másik, a forradalom baloldali olvasatát firtató kérdésre válaszolva Ungváry megemlíti, hogy az MSZP tagjainak korábbi szerencsétlen nyilatkozatiból kiderült, nem tudták eldönteni, melyik oldal utódjának is tekintsék magukat, Havas Szófia pedig még tavaly is zsidókra vadászó antiszemitákról beszélt, akik a történész szerint előfordulhattak ugyan a felkelők között, de a tömeget elsősorban nem ők alkották. De Nagy Imréből is nehéz igazi hőst kreálni, mert „nem volt benne a buliban” úgy, ahogy Petőfi vagy Kossuth. További probléma, hogy tömeggyilkosok, a tömeggyilkosságok közvetlen vagy közvetett felelősei éltek szabadlábon egészen a közelmúltig.

 

És arra a felvetésre, hogy napjaink tüntetéseinek ifjai mennyiben hasonlíthatók a hatvan évvel ezelőtti forradalmárokhoz, György Péter csak annyit mond, hogy ez már egy másik nemzedék, és hogy a mai megmozdulások számára inkább csak kultúrtörténeti szempontból érdekesek. De óvakodna a párhuzamoktól Ungváry Krisztián is, hozzátéve még, hogy a mostani tüntetéssorozat inkább bulizással egybekötött közösségi élmény, ’56-ban viszont nem csak a fiatalok, nem kizárólag a fővárosi értelmiségiek vonultak az utcára.

 

Újabb szempontokat ad az előző vitákhoz Gyáni Gábor történész és Kulcsár-Szabó Zoltán irodalomtörténész beszélgetése is Pataki Viktor vezetésével. Gyáni elmondja, hogy az ellenforradalom szó tulajdonképpen nem tagadta, hogy ’56 forradalom lett volna, mindössze annyit állított, hogy egy másik forradalom volt. A Pozsgay által használt kifejezés, a népfelkelés sem volt pontos szerinte, ahogy radikális követelések híján a forradalom szó sem, ha olyan értelemben használjuk, mint a francia forradalom esetében. A munkások önszerveződése előremutató volt ugyan, de inkább csak a központi hatalom átmeneti összeomlása miatt valósulhatott meg. A rendszert azonban megtörte, Kádár számára pedig hivatkozási alapot jelentett Moszkvában – nem árt óvatosnak lenni a magyarokkal, megéri lazábbra engedni a gyeplőt. Kulcsár-Szabó Zoltán a revolúció és a forradalom szavak etimológiai, eszmetörténeti és figurális értelmezését is elvégezte a beszélgetésnek ezen a pontján.

 

’56 emlékezete mégis kiürült a rendszerváltás után, és ehhez a gondolathoz csatlakozik Kulcsár-Szabó újabb észrevétele: egyik nagy párt narratívájába sem illett bele a forradalom, és még a 2006-os zavargások idején is inkább a szimbólumok jöttek elő, valódi párhuzamokról (ahogy az előző beszélgetésben felmerült legújabb tüntetések esetében) akkor sem lehetett beszélni. Patakinak a felejtésre, illetve az elfojtásra vonatkozó kérdésére válaszolva Gyáni kifejti, hogy több mint harminc éven át folyton ’56-ról volt szó, akár beszéltek a traumáról egy családban, akár nem; a kádári konszolidáció a terror beszüntetését jelentette, a kádárizmus alapja a forradalomhoz való viszonyulás volt, és mivel ’89 után megvalósult a legfontosabb követelés, a függetlenség, nem maradt kézzelfogható üzenet.

 

Végül napirendre kerül az autenticitás kérdése, és itt megint a saját családom emlékei jutnak eszembe. Mennyire számít hiteles forrásnak egy olyan résztvevő elbeszélése, aki a megtorlások elől menekülve a következő évtizedeket külföldön, viszonylagos biztonságban, bár a visszatérés jó esetben is csekély reményével töltötte? A levéltárakban kutakodó történész vagy az utcára vonuló munkás véleménye autentikusabb? Gyáni szerint nem szabad készpénznek venni, de lebecsülni sem a tanúk elbeszéléseit, Kulcsár-Szabó pedig hozzáteszi, hogy nem szerencsés, ha hierarchikusan rendszerezzük az emlékeket, ugyanis mindegyiknek lehet valós alapja.

 

A tanácskozást két kerekasztal-beszélgetés zárja Hermann Veronika moderálásával, a téma pedig mindkét esetben egy-egy, az emlékév keretében megvalósult projekt. A moderátor először Révész Emesével, illetve Széphelyi Júliával és Nagy Mihállyal beszélget, akik egy képzőművészeti, illetve egy arra alapozott színházi projektet valósítottak meg. Őket Balázs Marcell, Nagy Tamás és Pelle Zita váltja, akik a Móricz Zsigmond körtéri láthatatlan emlékmű létrehozásában vettek részt. Utóbbi érdekessége, hogy az ott olvasható Örkény-idézet csak esőben rajzolódik ki. A beszélgetések végkicsengése, hogy bármilyen alkotás hasznos lehet, ha fiatalokat szólít meg, és ha gondolkodásra sarkall.

 

Szarka Károly