Ez csak bordaközi ideg

Részletek

Sárkány Tímea helyszíni tudósítása Láng Orsolya Bordaköz című könyvének kolozsvári bemutatójáról

(A szerző portréját Szabó Dorka készítette - galéria nyílik André Ferenc felvételeivel)

Láng Orsolyával Bordaköz című kötete bemutatóján Kulcsár Árpád beszélgetett a Bulgakov Kávéházban bordaközi ideggyulladásról, Tejszoborról, párhuzamosan futó önkifejezésekről (amiknek a centrumában ugyanazok a problémák csoportosulnak), valamint vers és próza határairól.

A szerző „új” kötetét rendhagyó módon tartja a „másodiknak”, tekintettel arra, hogy a Tejszobor (Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, 2015) című kisregénye körülbelül fél év alatt állt össze, bizonyos külső és belső hirtelenebb nyomások hatására tavaly, míg a Bordaköz (Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, 2016) verseskötet anyaga már évek óta kiadásra várt. A Tejszobor megjelenésekor többen zavarba ejtően érdeklődtek: miért nem előbb versekkel jelentkezett, hiszen mindenki azokat várta. A szerző azonban – okosan – ellenszegült az elvárásoknak, és a jó dobbantónak érzett kisregény publikálása mellett döntött. Rövid idő elteltével Gáll Attila szerkesztő újfent verskézirat után érdeklődött („már igazán itt lenne az ideje ennek”), de amit kézhez kapott, előválogatlanul majdnem négyszerese volt a Bordaköznek. A versek szelekciójakor, mint kiderült, „nem volt verekedés” szerző és szerkesztő között, az első kötet munkálatai során megbízható együttműködés alakult ki a kiadóval. A szövegrendezéskor és a koncepciókialakításkor többféle módszerrel próbálkoztak, például kronológia vagy tematikák szerint, viszont a versek rendre ellenállást tanúsítottak. A könyv végleges ívét mintegy magától alkotta meg a szövegkorpusz. Különböző témák váltakozó jelenléte állítja elő a kötet izgalmas heterogenitását (például szerelem és öregség variábilis találkoztatása).

Elmulasztható-e épp az a vers, amit most írunk? – vetődött fel a kérdés. Ebből a válogatásból, Láng Orsolya elmondása szerint, pont azok a darabok maradtak ki végül, amelyek felindultságból (avagy első felindulásból) íródtak, és ezért (benne és számára) emlékezetessé váltak. Ezeket a szövegkorpusz kidobja, kidarálja magából. Azonban idő kell ahhoz, hogy a szerző önuralmat tanulhasson a kihagyásra.

A kötet címe, tudtuk meg, konszenzus útján jött létre. A szerző mindenképp egy anatómiai kifejezést szeretett volna, mivel a szív szó elég gyakran előfordul a költeményekben, és – itt a lehető legkonkrétabb példa arra, ahogy a szerző saját testi panasza belekomponál, belekalimpál a címadásba – a szívét elég gyakran fájtatta (orvos édesanyja nyugtatta, hogy semmi baj, az csak egy bordaközi ideg), így adta magát a cím is, amelyben a fájdalom fizikai és lelki sűrűsödése juthat kifejeződésre. Fontosnak érezte, hogy ne egy meglévő vers címet kapja a kötet, mert ahogy a Twin Peaksben, a könyvben is kirajzolódik egy világ, amelynek saját nevet kell adni, amit meg kell nevezni.

A kötet borítóján a szerző (aki a MOME-n idén nyáron fejezi be a mesteri képzést animáció szakon) saját fotója látható. Kulcsár Árpád a szerteágazó működésmód apróján arra kérdezett rá, hogy a több területen történő önkifejezés mennyire markánsan különítheti el az alkotásokat. A válasz egyszerű: egymással is érintkező síkokról van szó, ezért közelítő-távolító folyamatnak tekinti a bennük és általuk megfogalmazódó kérdések formába öntését. Önrendelkezően maga a probléma fogja megtalálni azt a kifejezésformát, amelyben megélhet. Például a Tejszoborban a különböző síkokon mozgás a rejtőzködés és kitárulkozás játékát segítette elő, ezt erősítette a szövegek nagyon lírai hangvétele is. Ami versként nem működött teljes intenzitással, az próza lett a Tejszoborban – vallott színt Láng Orsolya.

Kulcsár Árpád kérdései a beszélgetés vége felé a kötetkompozíción belülre is merészkedtek: meglátása szerint a tér- és testpoétika felől is értelmezhetővé válnak a Bordaköz szövegei. A beszélő szubjektum a szemlélő pozíciójáig szorul (vagy hátrál ki önszántából), és ilyetén (inkább regisztráló, mintsem közvetlenül résztvevő) látásmódja, térérzékelése határozza meg a létrejövő én sajátos érzékelésmódját. A beszélgetés során olyan kérdések is felmerültek például, hogy hogyan tölti ki a teret az ember(i kommunikáció), mennyire részei a terek és a tárgyak az identitásnak, mennyire eldöntetlen az objektív-szubjektív megszólalásmód, hol húzódnak a látás határai. Láng Orsolya erre a felvetésre Mészöly Miklóst idézte: objektív az, akinek oka lenne a szubjektivitásra, majd megindokolta, hogy sokszor felül kell kerekedni, hogy (át)láthassuk a saját helyzetünket. A tér ehhez nyújt kapaszkodót. A „szerelmi költészetének” néhány verse tárgyiasított testpoétikába hajlik, ahol a szemlélő mintha szenvtelenül és izgalom nélkül próbálná figyelni a másik jeleit, a másikat mint egy hideg tárgyat/tájat.

Kiderült, hogy fordítani is szokott a „sok területen önkifejező” szerző, most épp egy „rilkés fázát” hagyott maga mögött (megjegyzés: Kolozsváron vagyunk, néha bekerülnek a diskurzusba ilyen nyelvi bravúrok. A „fază” magyarul annyit tesz, hogy szakasz, időszak). Ezen is csak saját szórakoztatására dolgozik, abból kifolyólag, hogy Kányádi Sándor fordításai a kétnyelvű Őszi nap című Rilke-kötetben elcsúsznak a rímeken, így a mondanivaló is módosul. Habár egyetlen fordítás sem képes az eredetit visszaadni, igyekezni kell minél pontosabban megközelíteni azt.

Már a beszélgetés elején felmerült, hogy Láng Orsolyával ritkán találkozhatunk irodalmi rendezvényeken Kolozsváron, nincs marketingje, viszont mégis tudjuk, hogy létezik. Ez a közös tudás nemcsak a könyvbemutatón résztvevők számával volt nyomatékosítva, hanem Gáll Attila hitetlen arcával és izgatott mondatával is: „elfogyott a könyv! Át kell szaladjak a kiadóba még példányokért!”