Az „otthonra talált” konferencia

Részletek

„…az én gyönge oldalam” – Jókai Mór novellisztikája (Balatonfüred, 2016. december 2–3.)

(galéria nyílik)

Balatonfüred kulturális vezetése harmadik alkalommal hívta össze az irodalomtörténészeket, biztosítva a Jókai-kutatás aktuális problémafelvetéseinek, valamint a Jókai-művek újraolvasásának tanácskozási helyszínét. A város polgármestere, Bóka István kiemelte, hogy a város több, mint egy évről évre megrendezett tanácskozás színtere. Mára a konferencia otthonává vált. A város ugyanis mintha szépen lassan szereplőjévé vált volna annak a konferencia-sorozatnak, amelyet a Tempevölgy című folyóirat szervez a Jókai-kutatás aktualitásainak megvitatására.

Az idei konferencia az otthonra-találás szellemében a Jókai-korpusz eddig kevésbé kutatott, az oktatási tananyagban és az irodalomtudományi diskurzusban kevésbé ismert és tárgyalt szegmensét állította középpontba: a novellát. Vagyis a Jókai prózapoétikáját meghatározó romantikus (nagy)regény kínálta felvetések helyett ezúttal a rövidpróza sajátosságaira mutattak rá a résztvevők, ráadásul azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a kánon perifériájára méltatlanul szorult novellákat a kánon lényegibb része felé mozdítsák el.

E cél megvalósításának lényegbevágó aspektusaként hiánypótló kötetet is készítettek a konferencia szervezői. A szerkesztők, Hansági Ágnes és Hermann Zoltán, a konferencia kísérőanyagaként az előadások témájául választott Jókai-írásműveket egy kötetbe gyűjtötték össze, és a program részeként be is mutatták A Balaton vőlegényei – Válogatott elbeszélések címen megjelent könyvet. Kiemelték, hogy az eljövendő konferencia-kötet mellett e kiadvány kísérleti jelleggel bír. A jelenlegi Jókai-kutatás centrumában álló novellák, elbeszélések egy kiadványban való áttekintése ugyanis lehetővé teszi azt, hogy a szövegek eljussanak az egyetemekre, a középiskolákba.

A kétnapos rendezvény Balatonfüred polgármesterének, valamint a Tempevölgy folyóirat főszerkesztőjének, Tóbiás Krisztiánnak az üdvözlő és köszöntő szavaival vette kezdetét. A tanácskozást ezt követően Fried István bevezető előadása nyitotta meg, amely a tematikusan elkülönített szekciók élén a novella műfaji meghatározásával, valamint Jókai novella-témáival, az írásművek alapötleteinek típusaival és azok forrásával foglalkozott. Előadásából megtudhattuk, hogy Jókai előszeretettel használta fel a Dictionnaire contenant les anecdotes historique de l’amour című francia – szerelmi-erotikus történeteket tartalmazó – gyűjteményt saját elbeszéléseinek kidolgozásához. A különböző alapszövegek ismerete az egyes elbeszélések értelmezési lehetőségeit is nagymértékben befolyásolja. A (Jókai-)novellára általában jellemző, átfogó és tematikus szemléletmódot egy konkrét novelláskötet vizsgálata váltotta fel: Szilágyi Márton ugyanis a Véres könyv című gyűjtemény elbeszéléseit állította kutatásának középpontjába. A csataképeket megjelenítő írásokban azt a nagy hagyományú toposzt ismerte fel, amely Magyarországot a lehetséges őshazához, a Kaukázushoz köti, s e rokonságtudat a magyarság őstörténetének metaforájává válva szervezi a Jókai szövegeket. A délelőtti szekció következő előadója, Eisemann György még közelebb lépett a szöveghez, amennyiben ugyanazon kötet egy bizonyos novellájának (A veszélyes sakkjáték) különleges és sajátos interpretációját kínálta fel. Harcoló figurák – figuráló harcosok címmel tartott előadása a sakk(játék) és a nyelv analógiájának kísérteties megfeleltetését mutatta fel, amennyiben a szöveg a nyelv mintájára képzeli el a sakkot. Ezáltal az is megfogalmazódott, hogy hogyan válhat a fikció világában egy sakkjáték a szöveg szintjén metanarratív elemmé, s a történet szintjén veszélyessé, élet–halál tétjévé.

A történelemre utaló kérdéskör, Jókai történelmi érdeklődése és szemlélete többször is kirajzolódott a Jókai-novellákkal kapcsolatban. Hajdu Péter a románcos jellegű történelmi elbeszéléssel, valamint a háború erejének kényszerítő hatásával (A nagyenyedi két fűzfa című művel), Vaderna Gábor pedig bizonyos történeti munkákból felépített, Erdély-tematikájú szövegekkel (pl. A kétszarvú ember) foglalkozott. Erdély és történetének hagyományos szerepe e kontextusban ráadásul az identitás-meghatározás kérdésköréhez is tartozik, amennyiben Erdély terének reprezentációja az identitásvesztés („a két haza”) problematikáját vonja maga után a szövegekben.

A novellák heterogenitására vonatkozóan is gazdag példatárat nyitottak ki a konferencia megszólalói. Több előadásban szóba került a többszólamúság problematikája: Fried István bevezető gondolatmenetében lényegbevágónak találta azt, hogy a novellák – akár egy művön belüli – különböző forrásanyaga képes úgy szervezni az írásművek narratíváját, hogy közben eltérő nyelveket játszik ki egymás ellen. A műfajelméleti és műfajtörténeti munkákból kiindulva hasonló gondolatmenetet tárt fel Hansági Ágnes is: mivel a novellák értelmezési lehetőségei a nagyregények felől olvasva korlátozottak és nem mutatnak fel új összefüggéseket, ezért a rövidprózai alkotások sajátosságaiból célszerű megközelíteni a novellákat. Ez a specifikus jelleg pedig éppen a szövegeken belül megmutatkozó, egymással össze nem illő elemek egymás mellé állításában ragadható meg leginkább. Erre jó példa a Jókai által sokat használt animális elbeszélői nézőpont szerepeltetése, amely a megszokott viszonyokat ily módon az irracionális felé mozdítja el. Surányi Beáta ehhez a gondolatkörhöz kapcsolódva nemcsak példaként, hanem előadásának témájául választotta az ember és az állat/madár analógia nyelvi elemzését. Madarak és textuális metamorfózisok című előadásában a madárvilághoz tartozó, de az ember íróeszközeként is szolgáló toll-metafora segítségével szemléltette az írás saját írottságára irányuló reflektáltságát. A szó szintjén végbemenő (bahtyini) dialogikusság nyomán egy jellegzetes Jókai-novellatípus (a rom-novella) szövegszerveződését jellemezte Kovács Gábor előadása. A Shirin című novella elemzésével tárta fel az elbeszélői szólamok váltakozását és azok összeütköztetését, illetve a prózanyelvi szó specifikus poliszémiáját. Noha éppen a novellák nehezen megragadható kategorizálhatósága hangsúlyozódott ezekben az előadásokban, mégis kiderült, hogy éppen ez a széttartó nyelvhasználat alkot egyedi és jellegzetes diszkurzivitást a Jókai-elbeszélések prózapoétikájában és narrációtechnikájában. A forráshasználattól, a műfaj kérdésén át a szöveg nyelvi szintjein egyaránt az ütköző egyezés elve lép működésbe.

Ezt a sokféleséget jól példázza továbbá, hogy az idei kollokvium sem kerülte el a romantikus hiedelemvilághoz, valamint a természetfelettihez tartozó kísérteties tematikájú elbeszélések interpretációját sem. A népballadából kölcsönzött halálba táncoltatás hagyománya és annak mitikus vonatkozása szólalt meg Steinmacher Kornélia előadásában. Farkas Evelin pedig a női kísértetek (a „fehér asszonyok”) szerepét szemléltette, és egyben az is kiderült, hogy a kísértet hogyan válhat az ijedelem és a borzalom nyelvi megjelenítésén keresztül a forradalom metaforájává. A romantikus rémtörténet mintája és annak kérdésessége Az átkozott ház című mű interpretációja során merült fel. Górász Péter arra mutatott rá, hogy hogyan válik a rémtörténetet képező átok, rejtély, valamint a kísérteties elem a saját korát meghaladó bűnügyi történetté.

Izgalmas szemléletmód fogalmazódott meg Rózsafalvi Zsuzsa előadásában, aki Jókai írásműveinek egy, a nagyregények szövegeit tekintve is jelentős vonásáról értekezett. Arról, hogy egy-egy ismétlődésszerűen megjelenő fókuszmondat hogyan képes strukturálni a szöveg felépítését. Jókai ismétlődő témái közé tartoznak a karácsonyi tematikájú elbeszélések is. A Vasárnapi Újság karácsony idején egy különszámmal jelentkezett, melyben az ünneppel foglalkozó alkotások kaptak helyet. A hetilap 1854., 1855. és 1856. évi kiadványaiban Jókai írásai is megjelentek. Ezek a szövegek az ünnepre összpontosultak (A koldusgyermek, Karácsonyi dolgozók), és gyakran társadalomkritikai tartammal, vagy éppen evangéliumi utalással telítődtek – tudtuk meg Hermann Zoltán kutatásából.

A konferencia alapötletének és kiírásának megfelelően a popularitás–nyilvánosság problematikája is hangsúlyossá vált a tanácskozás során. Szajbély Mihály előadásában ugyanis arra kérdezett rá, hogy a Jókai-művek popularitásuk ellenére hogy lehetnek mégis a magas irodalom részei. Tarjányi Eszter ugyanezt a kérdéskört a kánonképzés felől közelítette meg a szórakoztató jellegű kópé-novella átalakulásának (pikareszk) szemléltetésén keresztül. A válasz egy irányba mutatott, melyet az egyes szekciók végén kialakult intenzív dialógusok és produktív hozzászólások is megerősítettek: a szövegekben fellelhető popularitás elemeiként értelmezett eljárásokat a magas irodalom átveszi, beépíti, és a főszöveg részeként tartja számon. A nyilvánosság kérdéséhez szorosan kapcsolódott Török Lajos kutatási témája is, amely a novellákat a befogadás-történeti felvetéseik szempontja felől közelítette meg.

A konferencia végére a résztvevő kutatók egyöntetű megállapítása alapján kirajzolódott, hogy Jókai saját önkritikus megjegyzése arról a bizonyos „gyönge oldalról” megcáfolható. A tanácskozáson többen, több alkalommal is kijelentették: Jókainak a legkevésbé sem gyönge oldala a novellaírás. Novelláinak sokoldalúságáról pedig az árulkodik, hogy a tanácskozás során – noha a problémafelvetések vagy a megközelítési mód, esetleg a végső következtetések egy irányba tartottak vagy egybeestek, de – nem volt két olyan előadás sem, amely ugyanazt a szöveget állította volna középpontba. Persze az azért jelentéses és sokat sejtet, hogy a leginkább foglalkoztatott elbeszélések az 1850–60-as években írt alkotások voltak. S hogy Jókai novellái és a novellák újraolvasása mennyire aktuális, arról az számol be, hogy egy konferencia is kevés a novellák generálta újszerű felvetések szemléltetésére és megvitatására.