Második fejezet - beszámoló a JAK-táborról

Részletek

(Bach Máté felvétele)

amelyben a versműhely a világ mellett a tegnap-nálad-hagytam-a-pulcsimat-lírának is hadat üzen, valamint a MEDOSZ-üdülő munkatársai megharagszanak a későn reggelizőkre.

„a messze látó tekintet minden irányba csillapíthatatlan. a pillantást kőről kőre hordozza az elvékonyodó táj. itt szétrebbennek a fák, a kövek szorosan a sziklának feszülnek. itt gyökerek szántják a földet, törékeny testek üvöltenek csendesen. a tekintet messze lát és csillapíthatatlan. a nap mögött egy ősibb fény.”

Max Oravin: Tiszta föld ciklus (részlet) – Zilahi Anna fordítása

Az előadások végigjegyzetelése mellett a műhelyek munkájába is be szerettem volna csatlakozni. Így jelentem meg tele elszánással szerda reggel a Reverse fordító-workshopot vezető Lesi Zoltánék reggelizőasztalánál; ők pedig úgy néztek rám, mint aki összeesküvőkön üt rajta. De hamarosan az egyik teraszról kísérhettem végig munkájukat, amint Molnár T. Eszter Gábor Fónyad frissen megjelent regényéből, a Zuerst der Tee-ből fordít, Zilahi Anna pedig Max Oravinnal dolgozott együtt. Mivel számomra nem maradt több hús-vér osztrák, ezért kértem pár nevet, akiktől szöveget nézhetek és fordíthatok: így fedeztem fel Helwig Brunner igen jó, biológiát és zenét is felhasználó költészetét, de például Christine Lavantról is megtudhattam, hogy ő volt az osztrák irodalom crazy ladyje, aki egy eldugott hegyi zsákfaluban, jórészt tehenek közt alkotott.

A kész fordításokat szombaton mutatták be, az is kiderült, milyen nehéz nyersfordítások alapján dolgozni, főleg a nyersfordító számára: hiába tudja, hogy kell valamit visszaadni, mégis a természetes nyelvérzék ellenében, szóról szóra kell azt megtegye, mondta Dallos Emese. Azt is izgalmas volt hallani, hogy az ilyen együttműködés és együttgondolkodás visszahat a fordított szövegre; néha a fordítás során jövünk rá arra, hogy a késznek felfogott eredeti nem is annyira kész, így a szimultán fordítás folyamatában elmosódik a szövegek stabil kontúrja a nyelvek között.

Ilyenre volt példa egy másik nemzetközi együttműködésen alapuló projekt, az Akademie Schloss Solitude bemutatkozása, Nemes Z. Márió, Szőcs Petra, Lanczkor Gábor és Csehy Zoltán és Dunajcsik Mátyás szövegei alá mentek a tavalyi Solitude-ösztöndíjas Louis Scoufaras popzanza-kisfilmjei: ahogy a beszámolóból kiderült, a Magyarországra érkezett Scoufaras Trilogy of Terror-sorozatához (Szodoma, Nárcisz, Szaturnusz felfalja gyermekeit) Nemes Z. Márió segítségét vette igénybe; a sorozat főképp festmények reenactmentje; például a Szaturnuszhoz a Taxidermiából is ismerős Szőllősi Gézát kérték fel arra, hogy nyers húsból alkosson meg egy ehető csecsemőt, amelyet Scoufaras majd a kamera előtt felfal.

Ez a hangulat kiválóan megágyazott annak a rettegésnek, amely esténként kerítette hatalmába a tábor íróit. Azzal kezdődött, hogy a szervezők amúgy jóindulatúnak szánt programja, a pokemon go könyvekre és arborétumra adaptált változata balul sült el: nem került vissza minden könyv és táborozó vacsorázni a kastélyba, de ekkor még pusztán pár jóllakott, tokás szúnyogra gyanakodtunk. Estefele azonban napnál is világosabbá vált, hogy a vaddisznók keze is jócskán benne van a dologban, amikor a MEDOSZ-üdülőbe hazavezető úton indokolatlan röfögésükkel hívták fel magukra a figyelmet. Csütörtök reggel az írók már úgy kortyolgatták kávéjukat az üdülő panorámikus teraszán, mintha szanatóriumban lennének, tudva, hogy nincs sok nekik hátra, a távoli Balatonról felszálló köd pedig nem más, mint a végzet előszele. Még a konyhás személyzet is dühének adott hangot, ha valaki túl későn érkezett a svédasztalhoz és túl sokat fogyasztott: gyenge, hamar elvérzik, kár belé.

Estére ez a lelkiállapot a Tóth Kína Hegyfalu projekt (Normál Gergely és Tóth Kinga) hangköltészeti performanszában kulminálódott; a közönség együtt esett atomjaira és rakódott ismét össze a performerekkel, azt lehetett érezni, hogy ez már nagyon sűrű, bontott, csupaszított anyag, nyelv és költészet alapelemekig levitt eróziója; partra mosás, sodródás, feltárás. Az est apropóját az adta, hogy a JAK több művészeti ágat összefogó melting books könyvsorozata idén a Tóth Kína Hegyfalu Village 0-24 képregényével és a hozzá járó magnószalaggal (!) jelentkezett.

A vaddisznóktól és önmagunktól való bénító szorongás ellen Szálinger Balázs lépett fel a legsikeresebben, mikor a líraműhely fejeként harcba hívta a Kiss Noémi vezette prózásokat. Ugyan a prózaírók nem vállalták el a küzdelmet, ez mégsem tántorította el a dicsőségre szomjazó költőket, akik kézzelfogható ellenség híjával az egész világra kiterjesztették a hadüzenetet, talán abban a reményben, hogy a susnyásból majd tényleg kilovagol egy Zrínyi névre hallgató vadkan.  A világ a meghirdetett időpontra valamiért nem jelent meg a kastély teraszán, így az ott összegyűlt lírások kénytelenek voltak egymás ellen harcolni. A legfrappánsabban talán Soltész Béla foglalta össze a titkos tábori naplójában az így kialakult helyzetet: „remélem, győztek”; mi mindenesetre jól szórakoztunk.

Szálinger taktikáját azonban nemcsak a belső ellenséget fürkésző hadiáállásból volt időm kifigyelni, erre a líraműhely is szolgáltatott elég alkalmat: cseppet sem úgy nyúl egy vershez, mintha az a sajátha lenne, hanem annak belső szabályszerűségei alapján tesz javaslatot annak saját kontextusán belüli megoldására. Ilyen szinten nem nagyon van jó vers–rossz vers, bármi válhat versalapanyaggá, max. nem odaillő egy adott szövegbe, amit épp kihúzunk („tök jók a pomponlányok, csak nem ide”). Fontos odafigyelni például a vers vizuális megjelenésére, az úgynevezett „arcára” is, a tartalom változtatása nélkül is minőségi javulás áll be adott szövegekben, ha másképp tördeljük, sorvégi helyzetben esetleg belső rímként hagyunk meg valamit. Tartalmi kérdésekben Szálinger a mostanság dívó pulcsi-lírával szemben helyezkedett tartózkodó álláspontra, ami szerinte hálószobatitkok kifecsegésén túl nem igazán alkalmas egyébre. Amit a kortárs fiatal lírából a leginkább hiányol, az az időérzékelés hiánya, ellenben sokkal kreatívabbak lennénk szerinte a képek felhasználásában.

Hogy egyetlen elvarratlan szálat se hagyjak, megkeresésemre Grofó cáfolta, hogy André Ferivel egy napon születtek volna, a hattyúk majd egy készülő négykezes horrornovella keretében fogják a JAK-tábort (Hyross Ferencet nyertem meg az ügynek); az éves tagfelvételt pedig Potozky ’Laci’ László ajánlásai tették vibrálóan vidámmá. Összességében jól éreztem magam (remélem megnyugodtak az olvasóim), szakmai szinten pedig kifejezetten örömmel töltött el, hogy egy ilyen tábor nemcsak követője, hanem elképzelésekkel bíró aktív alakítója is az irodalmak milyenségéről szóló beszédnek.