Első fejezet – beszámoló a JAK-táborról

Részletek

(Bach Máté felvétele)

Amelyben a sajtós megérkezésekor csodálkozik rá a székelykapu-wassalbertszobor-kombóra, aztán napló helyett inkább informatív jegyzetet ír, amelyben kritikusan viszonyul az irodalomhoz.

Úgy gondoltam, jó lesz, ha a tavaly kitapasztalt rövidebb utat használjuk ahhoz, hogy eljussunk a vonattól Szigligetre. Van az a bevett fogás, hogy az újságíró, mielőtt megérkezik, körbenéz, de ez cseppet sem ártatlan körbepillantás, mert a táj elemei ilyenkor mindig magukban hordozzák a pusztulás csíráit. Pontosan így történt itt is; amikor megálltunk a faluban megpihenni, egy  komplett szőlőlugasnak álcázott Wass Albert emlékparkot találtunk, tokkal-vonóval-sírvavigadással. Lent a kastély meg ennek tökéletes kontrasztja, ahol a falakról csak úgy les az emberre a magas presztízsű, kanonizált irodalom, no meg jónéhány vadásztrófea.

Viszont a tábor beszélgetései sikeresen enyhítették bennem azt a rossz érzést, hogy a kastélyból nem lehet és nem tudunk mit kezdeni a bennünket körülvevő valósággal. Már első este nagyon jó ürügyet adott a Versum világirodalmi folyóirat bemutatkozása arra (beszélgettek: Krusovszky Dénes, Mohácsi Balázs, Nemes Z. Márió, Urbán Bálint), hogy tiszta legyen: a printről onlinera való váltás, valamint az angol elterjedése sokkal szélesebb csatornákat nyitott meg a világirodalmi tájékozódás felé, mintsem azt az irodalmi intézményrendszer át tudná látni. A kilenvenes években elapadó világlírai transzfer fellendítésére kitalált Versum szerkesztői maguk is meglepve tapasztalták a kéziratok özönét, mintha csak egy csapot nyitottak volna meg, ami mögött felgyűlt a nyomás.

Nincs értelme fenntartani magyar- és világirodalom hagyományos kétosztatúságát; sokkal értelmesebb rész-egész viszonyról beszélni: egyre jelentősebb az a hatás, amely nem kanonizált intézményeken keresztül közvetíti a világlírát. A Versum így olyan, Nemes Z. szavával élve „ásatás”, ahova a különböző „diggerek” felhozzák a különböző nyelvű lírák termését, ahonnan az szervesülve beépülhet a magyarul írók tudásába is. Olyan technikák és fókuszok válnak ismertté, amelyek az irodalom tanszékeken desztillált nemzeti irodalmi hagyományban ismeretlenek, és amit az intézményes kritika nem tud kimutatni, mert nem tájékozódik ilyen irányokba.

A német nyelvű irodalmakban például egyre inkább jelenlevő egyfajta antropocén, geológiai fókusz, amely globálisan számításba veszi az ember környezetre gyakorolt hatását és kísérletezik nem emberi (gépi, természetbeli) közelítésekkel is, itt Nemes Z. Márió Daniel Falb költőt említi, de ide sorolnám a tábor fordító-workshopján résztvevő Max Oravint is). A Versum ezenkívül műhelyként is más filozófiát képvisel: nem föltétlen szerzőközpontúak, inkább meghatározó köteteket fordíttatnak le, adnak ki, mondja Urbán Bálint, pl a nyolcvanas évek portugál posztmodernjének egyik emblematikus alkotójának, Al Berto Tűzvészkert (Horto de Incêndio) című kötetét.

A második nap igen ellentmondásos beszélgetést hallgattam végig a Libri és a JAK ArtPop nevű új könyvsorozatáról, mely a szépirodalom és a szórakoztató irodalom határterületeit szeretné mindkét olvasótábor számára átjárhatóvá tenni (beszélgettek: Szécsi Noémi, Gács Anna, Gálos Orsolya, Bárány Tibor). Itt is beleütköztünk az institucionalizált irodalom nehézkedési erejébe: leginkább Szécsi Noémi megszólalásaiból derül ki, hogy a háttérben még mindig ott lapul a Nyugat korszakának írófelfogása, mint valami látens norma – amennyiben áldozat és a szakma kihívásainak való megfelelés az, ha az író kitekint kastélyából és csak azért él intermediális eszközökkel, mert az hoz pénzt a konyhára, mert így lehet a művészetet, ha ’korrumpálva’ is, de eladni.

Gács Anna ehelyett irodalmi szocializációs modellekről beszél – amelyek különböző nyelveken és csatornákon keresztül juttatják el a könyveket az olvasóközönséghez. Rubin Eszter Barhesz c. kötetét hozza fel példának, ami véleménye szerint remek gasztro-köntösű önéletírás, de mivel az Ulpius ház adta ki, bizonyos réteg már nem veszi kézbe. A sorozatban frissen kiadott A babaház úrnője is felmerült, amelyről már megjelenése előtt tudomást szereztek a magyar olvasók – a különböző könyves blogokon. Attól még, hogy nem az irodalom bevett intézményein keresztül ismerkednek meg a tizenévesek különböző könyvekkel, nem jelenti azt, hogy ne tájékozódnának kitűnően; ez inkább a rugalmatlan intézményrendszert minősíti, nem pedig az olvasókat.

Angol nyelvterületen szokás az is, hogy a kiadók nem csak kritikusoknak küldözgetnek recenziós példányokat, hanem pl. divatmagazinok szerzőinek, bloggereknek vagy más szakmán kívülieknek; valamint próbálják leépíteni a szerzőközpontúságot olyan díjak adásával is, mint a Bad Sex Award, a nevet, gondolom, nem kell magyarázni. Így a könyvek nem csupán a legjobb szerző – legjobb könyv skálán értékelhetőek, hanem egy jóval szélesebben. Örültem ezeknek a pozitív példáknak a beszélgetés ideje alatt, és a végére azt a következtetést vontam le, hogy nem ártana időről időre lecserélni a fogalmainkat és holdudvarukat, ha az irodalom értelmezéséről van szó: nem föltétlen szerencsés 2016-ban szerző-szöveg-nyugatos írói státusz-nemzeti irodalom négyszögben gondolkodni, vagy ilyen és hasonló címkékhez ragaszkodni, mert ennek elkerülhetetlenül az lesz a vége, hogy ami ténylegesen megtörténik irodalomként, azt nem tudjuk majd leírni az irodalom régebbi terminológiájával.

Ekkor nem is gondoltam, hogy másnap estére ez mennyire relevánssá válik: négy költő, Bende Tamás, Hyross Ferenc, Mezei Gábor és Závada Péter felolvasásán a moderátor, Németh Zoltán feltett egy olyan, kissé reflektálatlan kérdést, hogy mennyire etikus valóságos személyeket, például egy apát beleírni a versbe? Závada Péter válaszában utalt arra, hogy valószínűleg ezzel megússza a kérdést, de ő egy olyan irodalmi hagyományban („posztmodern”) nőtt fel, amelyben a szövegszerűség számít egyedül („anything goes”), és a többi válaszban is olyan obligát körök bukkantak fel, mint „lírai én” meg „fikció”. Tény, hogy az irodalmi és esztétikai autonómiára hivatkozva a kérdést formailag megválaszolták, de attól még ez érvényes marad egy olyan közegben, amelyben lehetetlen tartani ezt az amúgy történeti, konstruált kategóriát, vagyis bárhol a kastélyon, az írótáboron kívül, ahol a kimondott és leírt szó nem valami papírra vetett önélvező játék része, hanem állásfoglalás.

Beszámolóm második részében minderre a táborban tapasztalt pozitív példákat is hozok. Áttekintem egy kezdődő hattyú- és vaddisznóhorror lehetőségeit a kastély arborétumában és a MEDOSZ-üdülő felé vezető úton. Kitérek arra, hogyan méregesedett el a helyzet a Szálinger Balázs vezette líraműhely és a világ közt, hogy előbbi utóbbit számháborúzni hívta ki. Nyugtatóan rendezem azt a titkos naplóírót kínzó kérdést is, hogy vajon André Ferenc tényleg egy napon született-e Kis Grofóval.