Itthon, Visegrádon

Részletek

(galéria nyílik – Horváth Győző fotói)

Szombat délelőttre megfogyatkozik a táborlakók létszáma: akár az éjszakai zenés-táncos mulatságok miatt feldühödött erdei állatok tüntették el néhányukat, akár egyéb elfoglaltságaik kényszerítették őket távozásra, egy biztos: a korábbiakhoz képest érezhetően kevesebben állnak sorba reggeliért. Időközben arra is fény derül, hogy a közvélekedés szerint a tudósítók olyanok, mint az űrlények – sokan hisznek a létezésükben, valódi kilétükről azonban semmi biztosat nem tudni. Hogy nagyvonalú diszkréciónkról biztosítsuk olvasóinkat, csupán annyit árulunk el, B. Laci ebédet követő, szándékoltan erotikus jégkrémevő performansza feledhetetlen, elkövetőjét pedig jelen sorok tanúsága szerint elindítja a világhír felé. Délután Szirák Péter rendezésében, Szilágyi Zsófia közreműködésével a száműzött kritikaműhely bolyongása című mozgásszínházi előadásra is sor kerül – Réz Pál „hangos memoárjának” tárgyalása alatt éppen csak hó nem esik, a különféle időjárási viszontagságok mégsem akadályozzák meg, hogy termékenyen záruljon az eddigi eszmecserék folyama.

A nagyszínpadon utolsó nap Cserna-Szabó András író, szerkesztő, gasztroblogger vendégeskedik, aki Tinkó Máté kérdéseire válaszol. Állítása szerint a magyar irodalom szügyig jár a pörköltben, a gasztronómia ugyanis kiváló a karakterábrázolási lehetőségeket kínál, azonban ezúttal a témáról nem kíván bővebben szólni. Elárulja, irtózik az öniróniát nélkülöző interjúktól, mert a humorra a művészetben elemi szükség van, ezt pedig szerinte sem Rejtő Jenőnek, sem Karinthy Frigyesnek nem bocsátották meg igazán. Beszél gyökereiről, az Alföldhöz és a faluhoz fűződő viszonyáról: Tar Sándor-féle mélyszegénység-tapasztalata nincs, a Szamárdelelő csárda mégis meghatározó, a szentesi gyerekkor nélkül pedig új regényét, a Sömmit sem tudta volna megírni. A műveiben visszatérő eszmefuttatások mindössze egy évig tartó filozófiai tanulmányaihoz vezethetők vissza, ma már inkább fel- és kihasználja a filozófiai műveket, ahelyett, hogy elmélyedne bennük. Míg Tinkó szerint mikro-irodalomtörténete, a Mérgezett hajtűk provokatív hangvételű, Cserna-Szabó úgy véli, egyszerűen csak kilép a kánonból, valamint az irodalomtörténeti és -elméleti szakzsargonból, ehelyett olyan olvasónaplót kíván létrehozni, amely nem kizárólag a szakmabelieknek, sokkal inkább egy elképzelt, ideális olvasónak szól. A Sömmi egy Rózsa Sándor-remake, ami négy rétegből áll össze: a népnyelv szőtte legendából; a történelmi tényekből, amiket gyakorlatilag senki sem ismer, hisz egyetlen ismeretterjesztő monográfia született a témában; a szépirodalmi előzményekből és saját fantáziájából. Könyvéből hamarosan film készül, ami várhatóan egy vérbeli eastern lesz. Az ’56-os forradalom szerinte villanások erejéig hiteles az Eldorádóban és a Megáll az időben, a rendszerváltás óta uralkodó filmes megörökítési kényszer viszont giccset eredményez, és az irodalmi alkotások közül sem tudna hiteles műveket kiemelni. A Hévíz tematikus forradalmi számának szerzőit is arra kérték, hogy szövegeikben ne úgy alakítsák a történelmet, ahogy az elvárható volna, ezáltal az emlékezés humoros és változatos módjai kerülhetnek előtérbe. Mivel öt éve saját novellaszemináriumot vezet, azt tanácsolja a jelen lévő fiataloknak, annál könnyebben boldogulnak majd, minél előbb megértik, hogy az írást mástól megtanulni nem lehet, csupán egyes apróbb fortélyok sajátíthatók el.

A táborral együtt a mogyoróhegyi focibajnokság is a finiséhez ér: a mez-telenek és ellenfeleik egy lengyel íróval kiegészülve végső, fergeteges játszmában csapnak össze, inkább a játék, mintsem a győzelem mámoráért. Az indulatos kiáltásoktól hangos meccs hátterében a hegycsúcsok fölé ereszkedő pára és az alkonyat színorgiája sokakat csábít néhány utolsó kattintásra, ezekben a percekben érdemes eltenni a vizuális befőttet.

Az utolsó programpontok egyikeként bemutatkozik a Kellermann Viktória és Anna Butrym vezette lengyel–magyar, magyar–lengyel műfordítói műhely, ahol az elmúlt négy nap alatt nem csupán műfordítások születtek, de a résztvevők a két ország irodalmi életéből és kultúrájából is igyekeztek ízelítőt adni egymásnak. Ezt követően kezdetét veszi a „szövegpokol”, Kollár Árpád legalább négyszer konferálja fel a textuális kavalkádot is remekül irányító Korpa Tamást. „Hello everybody, Servus zusammen!” – hangzik startpisztolyként dördülő kiáltása, s kezdődik a rendszerint maratoni hosszúságú finisszázs a líra- és prózaműhelyekben született szövegek felolvasásával. Horváth Benji idén sem jelenik meg hívó szóra, mások pedig rejtélyes üzenetek útján tudatják, hogy már nem alszanak a kempingben. Pillanatokra összeomlani látszik a felolvasás, de szerencsére néhány hiányzó neve véletlenszerűen került egymás mellé, így izgalomra – emiatt legalábbis – nincs ok. Amint felharsan az „Emese többé nem szeret” kezdetű vers, összenézünk a KULTer.hu tudósítójával, és bár minden bizonnyal nem az ő múlt századi szoknyájáról szól a Kulcsár Árpád-költemény, határozottan örül annak, hogy öt évnyi masszív FISZ táborozás alatt még érhetik meglepetések. A kontakthibás mikrofon ismét megakasztja lendületet, előkerül a megafon, majd végül Benji is, aki Málik Roland hosszúversével zárja az idén csupán kétórás maratont.

Utolsó napra hivatalos lemezlovas nélkül maradunk, ám gyorsan kiderül, több autodidakta tehetség is lapul köztünk, hamarosan felcsendül a Highway to hell, de mindannyian tudjuk, ez az éjjel nem érhet véget tábori himnusznak is beillő Szomorú szamuráj nélkül sem. A jó tudósító beszámolójának ezen a pontján alázatosan abbahagyná a billentyűk csapkodását, és nem morfondírozna azon, milyen eszközökkel írja le a feledhetetlen léggitározásokat, a virtuóz táncmozdulatokat, a szilaj bekiabálásokat. A jó tudósító ismérve, hogy soha-soha nem írja le a hangulat szót. A jó tudósító hatékonysága növelése érdekében egyébként is visz magával fejlámpát és esőkabátot, nem ül fel az akaratlanul elkapott félmondatokból tévesen leszűrt pánikkeltő híreknek. A tudósító kifogyván a szavakból egyszerűen annyit mond: jövőre találkozunk ugyanitt, Visegrádon.