Botlatókövek és statisztikák

Részletek

2015 februárjában rendezett konferenciát a Fiatal Írók Szövetsége a budapesti Holokauszt Emlékközpontban, most pedig ugyanott mutatta be a Holokauszt – Új utak, új generációk című tanulmánykötet, ami nagyrészt az előző évi konferencia előadásainak anyagára épül.

A kötetet Hansági Ágnes vázolja fel, beszélgetőtársai pedig a szerkesztők, Antal Nikolett és Mészáros Márton. Hogy mi lehet egy holokauszttal kapcsolatos konferencia és a tanácskozás eredményeit megörökítő tanulmánykötet jelentősége, meg lehetne válaszolni a szokásos közhelyekkel is, Hansági viszont elmondja, eddig fogalma sem volt, hogy a német Stolpersteine szónak magyar megfelelője is van: a botlatóköveket, vagyis az áldozatokra emlékező macskaköveket először Németország városaiban helyezték el, ma pedig már találkozhatunk velük Budapesten is. De a tény, hogy a szót kevesen ismerik nálunk (a Word helyesírás-ellenőrzője is aláhúzza pirossal), azt jelzi, hogy a holokauszt, ha nem is tabu, mindenképpen kényes téma.

A kötetben nemcsak irodalmi témájú, de színházzal, képzőművészettel, sőt urbanisztikával kapcsolatos tanulmányok is helyet kaptak, ami már csak azért is szerencsés, mert az interdiszciplinaritás önmagában termékenyítő hatással lehet az adott témában elmerülőkre. Az újabb generációk érzékenyítésében pedig egy kiállításnak vagy egy emlékhellyé alakított városrészletnek Hansági szerint még nagyobb hatása is lehet, mint egy regénynek, egy-egy ilyen térben ugyanis erősebb a testi tapasztalat, mint egy könyv olvasása közben. A tanulmányok pedig azért is izgalmasak, mert nagyrészt a fiatalabb nemzedékekhez tartozók keresnek bennük válaszokat arra a kérdésre, hogy az elsődleges tapasztalat hiányában mit is lehet kezdeni az előző generációk emlékeivel.

A holokauszt tanúinak élményanyaga egyébként is nehezen elbeszélhető vagy talán elbeszélhetetlen, mivel radikálisan összeegyeztethetetlen a hétköznapi tapasztalattal. A 2014-es emlékév volt az utolsó, amikor a túlélők nagyobb számban voltak közöttünk, és elég csak Kertész Imre közelmúltbeli halálára gondolunk, hogy belássuk, 2024-ben jóval kevesebben oszthatják meg közvetlen élményeiket az utókorral. Innentől kezdve tehát az áldozatok, a túlélők, a bűnösök, a cinkosok vagy éppen az eseményeket passzívan szemlélők gyerekein és unokáin a sor, hogy szembenézzenek a még mindig nem túl távoli múlttal, és hogy kezdjenek valamit saját és közös identitáskérdéseikkel.

Hansági tömören végigveszi a kötet témáit. Először Földes Anna, a könyv egyetlen holokauszt-túlélő szerzője ír az emlékezés fontosságáról, aztán Antal Nikolett, Turai Hedvig és Timár Katalin értekeznek kortárs művészeti alkotásokról, kiállításokról, amelyek sok esetben provokálnak, és nemcsak az áldozattal, hanem a bűnössel való azonosulásra is késztetnek, jelezve, hogy a két szerep nem mindig válik el élesen egymástól. Mészáros Mártonnak a protestáns lapok cikkeit vizsgáló tanulmánya az antiszemitizmus gyökereit kutatja az 1880-as évekig visszanyúlva, ezzel pedig rávilágít arra, hogy a zsidók üldözése nem Hitlerrel kezdődött.

A szépirodalom három fejezetet kap: Hermann Veronika az Apám helyett című György Péter-könyv elemzésével vizsgálja a nem zsidó zsidók identitásának kérdéseit, Kisantal Tamás egy egykor népszerű, mára elfeledett szerző, Királyhegyi Pál emlékiratait, Muszatics Péter Márai és Kertész életművének párhuzamait. Herczog Noémi a színházat és a metaforikus zsidó témáját hozza be, Egri Orsolya az Óvás Egyesület projektjéről ír, Bársony István, Dombi Gábor és Jáki Mónika hatkezese pedig az emlékezés szempontjából kulcsfontosságú városrész, a ma már inkább vigalmi negyedként ismert Zsidónegyed szociológiai háttérét is megvilágítja.

Az ismertetés után Antal Nikolett elmondja, hogy a hogyan tovább részben generációs, részben szakmai kérdés, és hogy őt személy szerint az olyan kibékíthetetlennek tűnő ellentétek zavarják, amelyek például a köztéri szobrokkal kapcsolatban törnek felszínre időről időre. Ilyen ellentétről mesél Mészáros Márton is: amikor egy konferencián Ravasz László antiszemitizmusáról értekezett, a kollégák finoman fogalmazva is megharagudtak rá. Holott az ilyesmiről beszélni kell – Mészáros figyelmeztet, hogy a közös európai identitás egyik alapja évtizedekig a második világháborúval való szembenézés volt, és – elsősorban Németországban – ebben a szellemben nevelték a gyerekeket.

A könyvbemutató végén megszólal még néhány szerző, köztük Földes Anna, aki szerint a művészetekkel lehet a legjobban átadni a történelemmel kapcsolatos tudást. A Királyhegyi Pálról szóló tanulmánnyal kapcsolatban nem kevés öniróniával megjegyzi, hogy a hozzá hasonló szerzőket saját sznobizmusa miatt sokáig nem engedte közel magához, de végül rájött, hogy érdemes olvasni, újraolvasni őket. Egy Népszabadságból kiollózott cikket is lobogtat: egy közvélemény-kutatás eredményét, miszerint nőtt az antiszemitizmus Magyarországon. Aztán Churchillt idézi („Csak abban a statisztikában hiszek, amit én magam hamisítok”), ezzel persze nem bagatellizálva a problémát. Azt érzem, amit már nem először: jó is hallani őt és a generációját, meg rossz is.