A lusta olvasó elvesztése – Beszélgetés Tompa Andreával

Részletek

(galéria nyílik – Szirák Sára felvételei)

A debreceni Hatvani István Szakkollégiumban a Fejtől s lábtól című regényéről, a pályamódosításról, Kolozsvárról és a szövegalkotásról kérdezte Tompa Andreát Uri Dénes Mihály.

A kérdések első blokkja, megteremtve a személyesség atmoszféráját, leginkább az írónő életét és munkáját befolyásoló döntéseket, azok tudatosságát érintette. Arra válaszolva, hogy miért lett színikritikusból szépíró, Tompa Andrea a bátorságot és az önbizalmat emelte ki kulcsszóként: kamaszkorától kezdve fontos volt számára az írás, de később már nem volt biztos abban, hogy szövegeit mások elé kellene tárni, illetve, hogy lennének olvasói. Színikritikusként kapcsolatban tudott maradni az írással és a kortárs művészetekkel, ez vezette vissza a szépíráshoz.

Tompa Andrea közvetlen hangvételű válaszaiból a személyes és a szakmai életút szerves egymásra hatása és egyfajta körkörösség bontakozott ki: Kolozsvárról Budapestre ment egyetemre, majd annak elvégzése után végleg az áttelepedés mellett döntött a kibontakozó kapcsolati háló miatt. Regényeinek témájában viszont nem tud elszakadni Kolozsvártól. Hogy mit jelent számára Kolozsvár mint város, mint fenomén, Tompa Andrea összetett választ adott: egyfelől meghatározóak az önéletrajzi tapasztalatok, vagyis az otthoniasság érzése, az, hogy nem téved el, jól tud tájékozódni. Másfelől viszont a regényeiben nem e tér megörökítésére tesz kísérletet, hanem aprólékos munkával tár és épít fel egy virtuális, megfoghatatlan emlékezetvárost.

A személyes élményekből lassan a regények felé terelődött a beszélgetés, de a középpontban még egy ideig Kolozsvár állt, kiderült ugyanis, hogy az írónő készülő, harmadik regényének is ez a város lesz a színtere, mert ismét egy olyan történet készül, amely „itt mesélhető el jól”.  Az elmesélés igénye azért is fontos Tompa Andrea számára, mert sok a mondandója, és szeretné behozni azt a lemaradást, amelyet a szépírói pálya kései indulása jelenthet, ugyanakkor mindezt a mondanivalót nem szeretné egyetlen könyvbe, annak „búvárruhaszerű magány”-ába zárni. Azt is elárulta a szövegalkotás folyamatáról, hogy bár nehéz ezt megtenni a már leírt mondatokkal, a még így is viszonylag hosszú Fejtől s lábtólból százötven oldalt húzott ki. Őszintén, érzékletes hasonlatokkal tarkítva beszélt azokról a műhelytitkokról is, mekkora kihívás elrendezni a szöveget, mennyi utómunka van még a nyers változattal: gyors tempóban, „gejzírszerűen” ír, majd például metaforák segítségével kapcsolja össze az egymásra rezonáló részeket. A cselekményt mindig egyetlen drámai csomópont köré rendezi, egy fontos momentumot akar körüljárni, ehhez épít verbális kifutópályát. Szerinte így „lassú”, fordulatoktól mentes szöveg jön létre, melynek szereplői azáltal válnak érdekessé, hogy nézőpontjuk, elbeszélésmódjuk nem retrospektív, nem mindentudó, hanem jelen idejű, az „itt és most”-ot értelmezi – egy letűnt korban, jelen esetben az 1910-es, 1920-as években. Tompa Andrea szerint így elkerülhető az olvasó kioktatása, illetve produktívabb távlatokat nyit az olvasás számára az effajta szöveg.

A befogadói magatartás monitorozásának egy másik aspektusa is szóba került: az írónőt saját bevallása szerint az érzések, az érzelmekről való beszéd lehetősége érdekelte; az, hogyan beszélhető el a Trianonhoz kapcsolódó sok mítosz és illúzió, illetve az ezekkel való leszámolás, a gyászmunkával felérő önsajnálat. Számára felszabadító volt ezt megírni, a szöveg visszaolvasása során pedig azt tesztelte, vajon másokra is hat-e emocionálisan a regény: „fogja-e eléggé bántani az olvasót, „fel fogja-e szabadítani a veszteség tudata, a gyászban osztozás; ha igen, az jó!” Tompa Andrea arról is beszélt, milyen korabeli szakkönyveket és reklámanyagokat olvasott a Fejtől s lábtól megírásához. Állítása szerint például a sebészeti tankönyvekből első olvasásra ő sem értett többet, gazdag, a mindent latinul megnevező modernizáció és a magyarító hagyomány határán billegő nyelvezetük viszont lenyűgözte: „Egyszerre bénító és inspiráló laikusnak lenni ebben a dzsungelben!” Az írói élmény e kettős tapasztalatához hasonlóan működhet az olvasói tapasztalat is. Uri Dénes Mihály úgy fogalmazott, a regény nyelve sajátos, idegenszerű, kérdés, hogy ez egy szándékoltan rontott, imitált nyelv-e. Tompa Andrea szerint ez a pontosan ilyen formában sosem létező, archaizáló nyelv az, amely segít a befogadónak a szereplőkkel való azonosulás és az előző évszázadban történt eseményektől való természetes elidegenedés határán egyensúlyozni.

„Minden könyvem ilyen nehezített forma. […] Szeretek akadályokat odarakni” – bár Tompa Andrea e mondataival azt érzékeltette, már-már írói stratégiája, hogy csapdát állít a dolgozni nem akaró olvasónak, a regényből felolvasott részlet egyáltalán nem hatott akadálypályaszerűen. Olyannyira nem, hogy a Fejtől s lábtól még aznap szerzett magának egy új olvasót e sorok írója személyében.