Hírlevél feliratkozás

Keresés

Idő nincs, csak térbeli mozgás

Létösszegző versek csokraként is értelmezhető Oravecz Imre Távozó fa című kötete. Az életműből már jól ismert motívumok a szerző szerint a korábbiakhoz képest sokkal személyesebb hangvételben szólalnak meg az új versválogatásban. A Rózsavölgyi Szalonban tartott könyvbemutatón Oravecz Imrét Kulcsár-Szabó Zoltán kérdezte. A bemutatott könyvből Lázár Csaba olvasott fel részleteket.

Egyszerűbb, közvetlenebb kérdésekkel kezdődik a beszélgetés: vajon Oravecz Imre milyen olvasót képzel el magának – ha egyáltalán elképzel bármilyet is – írás közben. A válaszadónak lehetősége nyílik egy anekdotázóbb hangnemet megütni, mikor arról beszél, hogy fiatal korában nem igazán foglalkozott az olvasóval, úgy gondolta, egy író önmagának ír, ám amikor bekopogtattak hozzá – néha szó szerint is értve –, akkor már nem lehetett azokat az embereket „ignorálni”, akikre valamiképp hatással voltak a könyvei.

(Árvai Judit felvétele)

 

Oravecz két esetről beszél hosszabban: egy fiatal nőről, aki csak annyit mondott neki, hogy a könyve megmentette az életét, illetve egy idősebb úrról, aki azt köszönte meg a költőnek, hogy azt a világot örökítette meg, amit nekik annak idején ott kellett hagyniuk, a Felvidéken.

 

Oravecz most is sokat mesél a „nincs”-ről, vagyis arról, hogy az egykori paraszti kultúrából mára már szinte semmi nem hagyományozódott át. Hangsúlyozza, mikor paraszti kultúrát emleget, nem egyszerűen azt érti alatta, hogy mit ettek a régiek, miben jártak, vagy hogy milyen dalokat énekeltek, hanem egy komplex gondolkodásmódot.

 

Ezt a vissza nem hozható világot Oravecz versben és prózában egyaránt megörökíti, így adott a kérdés, hogyan is viszonyul e megszólalási formák eltérőségéhez. Ő szívesebben beszél epika és líra kettősségéről, emellett nem igazán szereti, ha neve mellett külön feltüntetik, hogy költő és író.  Utóbbival már csak azért is hadilábon áll, mivel úgy érzi, a regényírásba csak úgy belecsöppent, nem azt az utat járta végig, mint általában a prózaírók, nem novellákon edzette magát, hogy aztán majd egy nagyobb lélegzetvételű szöveget is létre tudjon hozni. Érdekes hallgatni, ahogy az Ondrok gödre illetve A kaliforniai fürj című köteteket a készülőfélben lévő harmadik résszel együtt tulajdonképpen egyetlen egy regénynek tekinti, nem három különálló alkotásnak.

 

Az Oravecz Imre verseiben mindig is megmutatkozó epikus attitűd mellett bőven akadnak olyan szövegszervezési eljárások is, melyek sokkal hangsúlyosabban a lírára jellemzőek: a mellérendelő mondatok, a leltárszerű felsorolások, megrendítően sűrű képi imaginációk. Kulcsár-Szabó Zoltán elő- és példaképekre kíváncsi, Oravecz Imre pedig a hopikat hozza fel, illetve azt, hogy ez a fajta megszólalási mód zsigerileg benne van valahol az emberben. Például az elviselhetetlen fájdalom érzékeltetésében, gondoljunk csak a siratóversekre.

  

S ha már előképek: Oravecz említést tesz arról is, hogy fiatal korában Ady Endrét, József Attilát és Radnóti Miklóst utánzó verseket is írt, de ez hozzátartozik egy alkotó útkereséséhez. A Távozó fa kötetben viszont – legalább is a beszélgetés során elhangzott nevek alapján könnyen erre gondolunk – elsősorban prózaírók nevei bukkannak fel. A lírai én ugyanis gyakran ölti magára az olvasó szerepét, reflektál olvasmányélményekre, így találkozhatunk Márai Sándor, Tömörkény István, Kosztolányi Dezső vagy épp Móricz Zsigmond nevével is a könyv lapjain. Oravecz Kosztolányi esetében is inkább a prózaírót, mint a költőt kedveli mostanság.   

 

 A kötet címe egy nagyon érdekes, „többrétegű” szókép abban az értelemben, hogy egy növényhez kapcsol valamiféle (térbeli és időbeli) mozgást. Erre reflektál is a kötet, midőn Oravecz eljátszik azzal a gondolattal, hogy valójában nincs is idő, csak térbeli mozgás. A világ folytonos változása, születés és elmúlás folyamata ebben ragadható meg inkább.  A kötet ezzel együtt nem csak vissza-, de a maga sajátos módján a jövőbe tekintést is magában hordozza: találkozhatunk benne olyan verssel, amelyben a megszólaló egy halál utáni állapotból szólít meg valakit (például a sírjához ellátogató két fiát.).

 

A Távozó fa különlegessége, hogy egy ciklusnyi angol nyelven írott vers is található benne. Ezek kapcsán Oravecz Imre mesél Amerikáról, arról, hogy kevésbé érzi magát az ember idegennek ott, még akár nyelvismeret nélkül is, mint általában az európai városokban. Vagy éppen arról, hogy ha az átlagember szintjén értetlenség is fogadta a csak pénzt gyűjteni és aztán rögtön hazatérni kívánó magyarok életmódját, állami, hivatali szinten mindig egyenrangú félként kezelték, emberszámba vették őket.  Hazatérve pedig számukra sokkal nehezebb volt elviselni, hogy errefelé nem ez a módi.

 

Mindezek a mozzanatok persze ismerősek lehetnek a már korábban említett regényekből is, így a beszélgetés végén adott a kérdés: hogy áll a készülő harmadik rész. Oravecz elmondja, hogy 1956-ig szeretné a történetet elvinni, jelenleg időben a doni áttörésnél tart és 2017-re ígéri a könyv befejezését.     

 

Oravecz Imre Távozó fa című kötetének bemutatója. Rózsavölgyi Szalon, 2015. december 5.

 

Pethő Anita