Hírlevél feliratkozás

Keresés

Illúzióvesztés Észak-Európában? Az ötvenedik ÉS-kvartettről

Az ötvenedik ÉS-kvartett témája Schein Gábor Svéd című regénye volt. A jelenlévő Károlyi Csaba, Visy Beatrix, a Bazsányi Sándor bokasérülése miatt csereként beugró, ám gyakorlott résztvevő Szilágyi Zsófia és Kálmán C. György (ültetési rendben – balról jobbra) eltérő módon értékelték a regényt, de annyi már most leszögezhető, hogy bár véleményük megoszlott a szöveg narratív teljesítményét és több tartalmi megoldását illetően, nyelvi minőségét mindent összevetve elismerték.

Érdemes megjegyezni, hogy az ÉS rendszeres „kritikustusája” olyan eseménynek számít, mely az önreflektív irodalomértés gyakorlatához kíván hozzájárulni. Maga az irodalom, jellegéből fakadóan eleve demokratikus, másfelől mégis magányos, durván szólva: önző tevékenység. Egy adott könyvről való szakavatott és nyilvános vélemény-csere pedig képes lehet felbolygatni ezeket a kötöttségeket, már csak amiatt is, mert kétségtelen, hogy az elméleti szempontokkal is felvértezett elemző, a hivatásszerű kritikus és szerkesztő, mellettük pedig az „egyszerű” érdeklődő aligha ítélhet meg egy-egy művet azonos szempontok szerint. Nézet és véleménycsere ezúttal jól működött, több ponton egyet nem értést, már-már vitahelyzetet hozva létre, ami nagyon jót tett a beszélgetésnek.

 

A kvartettekhez szokott érdeklődők jól tudják, hogy a meghívottak minden alkalommal megneveznek egy tízes skálán általuk tízesnek ítélt könyvet, mielőtt a tárgyalt szöveget osztályoznák. Károlyi Csaba a pontozás filozófiájára vonatkozó kitérője két fő szempontot vetett fel, mellyel aláaknázható – vagy legalábbis kritizálható, visszabontható volna – ez a pontozásos rendszer. Az osztályozás „sokfélesége” kapcsán felmerülhet, hogy mégis mihez képest történik az értékelés – ez evidens a minta-mű megnevezésekor –, mindemellett egyfajta szöveg-önreferenciára vonatkozóan, avagy az ígéret és a beváltása közötti tengelyen történő osztályzás lehetőségeként is szóba jöhet: „kihozza-e a szöveg, ami benne van?”

 

Mindenesetre Károlyi Csaba Mándy Iván Mi az, öreg?, Visy Beatrix Bodor Ádám Sinistra körzet, Kálmán C. György Nádas Péter Egy családregény vége című könyvét, Szilágyi Zsófia pedig Barnás Ferenc A kilencedik című regényét nevezte meg etalonként. És bevallom, ennél jobb feladat aligha létezhet egyfelől – újra meg újra megnevezni a számomra tökéletes művet, ugyanakkor frusztráló is annyiban, hogy talán többet is elmond a választás annál, mint amennyit a kritikus elmondani szándékozik. De ezzel persze nincsen baj.

 

Kissé leegyszerűsítve a dolgokat, azt mondhatnám, hogy Szilágyi Zsófia az ígéret filozófiája szerint olvasta Schein Gábor regényét. A Svéd nála a „zárt terek” „kamaradarabja”, a benne megvalósuló múltfeltárás és nyomozás elmondása így épp annyira homályos, amennyire izgalmas. Károlyi Csaba szerint „enigmatikus”, Visy szerint pedig „komplex” a szöveg, Kálmán C. György viszont indokolatlanul túlközvetítettként írta körül, mellyel a narráció összetettségének több ponton igazolható sikerületlenségére hívja fel a figyelmet (ide vonatkozik a levél példája). Mindez amiatt fontos, mert a Svédre jellemző enigmatikusság az, ami tünetszerűen generálja az eltérő olvasói értékeléseket, és amely többek között a moly.hu véleményezőit is megosztotta. A legtöbben, így Szegő János is a Literán közölt kritikájában[1], felemlegetik a regény kecsegtető tematikáját és a nevezetes első mondatot, melyre az ember könnyen felkapja a fejét: „Grönewald úr tíz nappal a halála előtt üzenetet küldött Budapestre Bíró doktornőnek, hogy haladéktalanul szálljon repülőre, és anélkül, hogy utazása céljáról bárkit értesítene, azonnal keresse föl.” Ebből fakadóan többen fejezték ki későbbi csalódottságukat és hangsúlyozták, hogy az elvarratlan (mellék)szálakat és a félig kibontott történeteket aligha volt képes feloldani a regényre jellemző, talán aktivizáló célzattal is fellépő homályosság. Károlyi Csaba is hangsúlyozta, hogy Schein regénye a történeti összefüggések és a „sorsanalízis” (Szegő) kibontásakor bíz az olvasóra. A kérdés pedig az, hogy mindez jót tesz-e neki.

 

A másik, ezzel szorosan összefüggő dolog, ismét csak azt példázza, hogy nagyon is számon kérhető, de legalábbis tetten érhető az ember munkáján az, hogy mégis honnan „érkezik”. Kálmán C. és Károlyi ugyanis eltérő módon, de elmarasztalták a Svédet amiatt, hogy előtérbe nyomul benne a szerző – tudományos tevékenységét is ismerve indokolt – intellektualizmusa. Utóbbi szerint az „elemi” és „hús-vér zsigeriséget” ez esetben megelőzi a filozofikus általánosítás stratégiája, magyarán a regény jelenetei (és itt Nádas Pétert említi ellenpéldaként) nem a maguk „jelenetszerűségében”, plasztikusságában maradnak meg, hanem elsősorban gondolatként, és ez Károlyi megjegyzéséből következően az irodalom – általános mellett – egyedire való képességét szalasztja el.

 

Hogy a regény „tétje” kevéssé zsigeri, ennél jóval szigorúbban fejezi ki Kálmán C. György, aki egészen odáig ment, hogy szájbarágósnak nevezi a Svéd intellektuális tanulságait, és úgy fogalmaz, a mű „nem az anyagból érti meg”, amit megért. Összefügg ezzel, hogy számára semmi jelentősége és foganatja nincs annak, hogy a történet éppen a svéd viszonyokhoz méri társadalombírálatát, ugyanis aligha tesz hozzá bármi jelentőséget, hogy a történet Svédországból indul ki is nem máshonnan. Mindezt azonban mégis éppen a regény általánosra törekvő – általa is kiemelt – hangneme az, ami cáfolhatja. Az univerzális gondolatiság éppen azon alapul, hogy egy általános boldogtalanság, szeretetlenség, tökély-hiány az – miként Visy Beatrix jelezte –, amit a Svéd történetével ki lehet fejezni. Visy szerint a címből hiányzó névelő is jelzésértékű (hogy nem A svéd lett a regény címe), és egy általános közérzetre és európai megosztottságra, egy nem-boldog északra figyelmeztet, utalva itt Kun Árpád ide kapcsolható tavalyi regényére. Mégis, hogy Schein nem törekszik a szigorú környezet-leírásra és dolgozza ki művét nagyregénnyé – ami bizony, és ezt egyöntetűen elismerték a kritikusok, benne rejlett az anyagban – mindent összevetve következetes munka benyomását kelti. Az illúzióvesztés (Szilágyi), az elfuserált európai boldogság (Visy) az, ami itt most szóba jön, ami utoléri az embert, származástól és nevelődéstől függetlenül.

 

Hogy mindebből következően az európai élet – mint új amerikai álom – idealizmusának lebontása is kiolvasható lehet, az kétségtelen, s így erősen aktuális művé avanzsál Schein Gábor könyve. Egyrészt a skandináv jólét eszményképet törli el, másrészt mintha arra akarna kilyukadni, hogy bár nevelkedjen más környezetben, sajátítson el egy részben másik történelmet az ember, a génjeiben hordozza a múltat. Ennyiben így a történeti–történelmi függés radikalizmusa mellett teszi le voksát – a zsidóság mint szellemi örökség testi örökséggé való kiterjesztésével.

 

Schein Gábor könyve a kvartetten elhangzottakra hivatkozva az erős közepésnél jobb, mégis összességében megosztó, de ahogy Visy és Szilágyi fogalmazott, szerethető műnek bizonyul, ami arra utalhat, hogy a történelmi örökséget – részben – közvetett módon feldolgozó Svédben mégis csak bujkál valamiféle vitalitás, még ha nem is kifejezetten a „jelenetezésében”, minta hogy Károlyi Csaba is megjegyezte.

 


[1] http://www.litera.hu/hirek/sorsanalizisek-mozaikmintazata

Makai Máté