A nyelvérzékelés metafizikai tétjei

Részletek

A második alkalmon, október tizenkilencedikén, az est meghívottja Szijj Ferenc költő, műfordító volt, akivel Krusovszky Dénes és Nemes Z. Márió beszélgetett az Örkény István könyvesboltban, főként első két kötetéről, A lassú élet titkáról (1990) és A futás napjáról (1992). 

(Balogh Péter felvétele)

Krusovszky Dénes és Nemes Z. Márió számára is az első kötet olvasása retrospektív volt, mivel az 1992-es prózakötet megelőzte az ő olvasatukban a debütkötetet, ami verseket tartalmaz. Krusovszky szerint az első könyv kiemelkedő pozícióban van mai napig, mivel a többi visszanyúl ennek a motívumvilágához, sok szempontból ráépülnek. Viszont Szijj szakadást érez az első és a többi között, szerinte talán jobb lett volna, ha A futás napja jelent volna meg előbb, bár ez lehet, csak egy utólagosan feltörő, „ösztönös” szerzői intencióvágy. A kötetek közötti motívum- és szövegáramlás egyrészt abban figyelhető meg, hogy az egyik kötet mottója a másik részlete, másrészt a cím nélküli rövid darabok a folytonosság képzetét alakítják ki a teljes életművet tekintve, mivel ezeket a kezdeti prózatöredékeket bontja ki később a szerző.

Szijj Ferenc Szegeden volt egyetemista, ahol a Harmadkor című folyóirat indulásának idején „munkatársként” volt feltűntetve a lap első számában (1984), elmondása szerint azonban nem igazán tartozott ahhoz a körhöz. A lassú élet titka recepciója érdekesen alakult, mivel a kötet sem passzolt ebbe a környezetbe, kilógott, de nem szándékosan vagy programszerűen. Az egyéni kívülállás tapasztalata projektálódott a szövegekbe is, ahol fontossá válik a sokrétű idegenség (poétikája), s ennek költészetnyelvi elbeszélhetősége alapvető eltéréseket mutat a kilencvenes évekbeli irodalmi mainstream-től.

Nemes Z. Márió kérdésére, hogy mit jelentett akkoriban JAK-kötetesnek lenni, befolyásolta-e a könyvekről szóló diskurzust ez a szempont, Szijj azt válaszolta, hogy semmit nem jelentett, mivel a politikai enyhüléssel egyenes arányban csökkent ezeknek a szempontoknak a jelentősége is. A korábbi József Attila Körhöz függetlenség és ellenzéki hozzáállás kapcsolódott, de a rendszerváltás után ez már másként volt érvényes. Mellesleg a JAK-füzetekre jellemző volt a hozzáférés problémája, a terjesztés nehézsége, főként vidéken, így valamiféle kényszerű romantika szőtte körbe ezeknek a könyveknek a kultikussá válását (sőt, fetisizálódását, tehetjük hozzá). Ez volt a Pestre felkerülő fiatal bölcsészek kortárs irodalomra való ráébredésének egyik izgalmas korszaka, mikor ereklyeként kezdtek vadászni ezekre a könyvekre. Példaként Nemes Z. bemutatott egy Bajtai András tulajdonában levő, fénymásolt és házibulik borfoltjaival telemázolt JAK-füzetet, amely akár az „olvasás érzékiségének a példánya” is lehetne.

A szerző prózafordulathoz való viszonya kapcsán kiderült, hogy rokonszenvvel követte a történéseket, viszont az ő prózája mégis függetlennek hatott ettől. A prózafordulat után volt egy generáció, aminek tagjai költők és írók is voltak egyszerre, például a korai Németh Gábor, Darvasi László és Garaczi László, de Hazai Attila prózája is alapkarakterében ehhez a vonulathoz kapcsolódik. Nemes Z. Márió Balassa Péter Észjárások és formák című tanulmánykötetét hozta be a diskurzusba az új prózai kánonnal kapcsolatban: a prózafordulat utáni első generációnál megfigyelhető a mondatok megformálása szintjén egy szenzibilisebb karakter, eufórikusabb a korai Nádas- vagy Esterházy-próza. Viszont ez később kimarad, és a nyelv banalitása tárulkozik fel, létrehozva egy félbedolgozott, fésületlennek tűnő nyelvet, amely a félrekomponált világ lenyomata. A futás napjára főként ismeretelméleti, filozófiai alapállás jellemző, amiből kirajzolódik egy sűrített esztétikai negativitás, és ennek negatív világtapasztalatát a nyelv teremti meg.

Az elbeszélői szólam beleilleszkedik ebbe a történelmi tudat és tapasztalat nélküli, dekulturalizált világba, amely posztapokaliptikus miliőt teremt az olvasóban, miközben maga az elbeszélő tapasztalatlan, nagyon leredukált, nem sokat tud önmagáról, se a világról, belekerül egy szituációba, és ott boldogulnia kell. Így ez a leszűkített perspektíva vezeti az olvasót a nyelvérzékelés (metafizikai?) tétjei felé.

Krusovszky felvetett egy olyan hipotézist, mi szerint a versek és a prózaszövegek világa ellentétben állnak egymással. Míg a prózára a redukció jellemző, a vers célja nem a beszűkítés, habár elég szűk a tér, de mégis többet enged be, mint gondolnánk. Felülírja a szűkösséget, a klausztrofób hozzáállást. Ezt Szijj azzal magyarázza, hogy a prózában jobban kötve van a szerző keze, mivel ott az alaphelyzet kényszerei mentén kell végigvinni a történetet, így kényszerek között mozog az elbeszélő is. A versekben inkább szabadjára lehet engedni a képzeletet.

A képiség (hiánya) ugyancsak igazolja a próza nyelvi redukáltságát, mivel abban nincs jelen a „posztszürreális” képalkotás, ami a versekben egy „pszeudocselekményt” képez. A szövegek így reduktív módjuk miatt még inkább felszabadítóak, mert amúgy is túlságosan telítve vagyunk „múzeumi kultúrával” az irodalomban. Ennek következtében romok jelennek meg, töredékes formák, gépek, eszközök, tárgyak, amik a korszak hiánygazdaságára emlékeztethetik az olvasót. Szijj költészete is kilépni igyekezett ebből az artisztikus, kulturált irodalomból. A versek képalkotás szempontjából új olvasói aktivitást hívnak elő: egyrészt sok olyan dolog válik költői képpé, amikről – ahogyan mondani szokták –, nem is gondolnánk. A rendhagyó, meghökkentő képhasználat mellett másrészt van egy olyan építkezése a verseknek, ami megszabadítja a létesülő szókapcsolatokat (amennyire csak lehet) a „hagyománytól” és a beidegződött olvasói elvárásoktól. Mégis a versek működőképesek, mert közös élménnyé tudtak válni olvasó és szerző számára egyaránt.

Ritmuskülönbség figyelhető meg a kötetek között a műfajiságot tekintve. Szijj úgy látja, A futás napja után jó lett volna folytatni a prózát, mivel a nyolcvanas-kilencvenes évek elején a próza mozgalmasabb volt, a líra befogadása pedig konzervatívabb lett. A kétezres évek elejére ez periodikusan helyet cserélt: a prózaírók már stabilizálódtak, kevesebb elbeszéléstechnikai újításra lehettünk figyelmesek, csökkent a próza tétje a lírával szemben.   

Szijj Ferenc az első kötet megjelenése idején a Nappali Ház című folyóirat szerkesztője volt, ami Krusovszky szerint erős műhelyként működött, amellett mesterséges módon, tudatosan teremtettek egy közeget, amelyhez konferenciák, tanulmánykötetek kapcsolhatóak, így próbálták kontextualizálni, meghatározni az új irodalmi generáció tevékenységét. Emellett fontos megemlíteni, hogy a kortárs nyugati irodalom terjesztése is hozzátartozott a folyóirat koncepciójához, így teljesen új szemléletmódokat, filozófiákat, érzékelésmódokat hoztak be a magyar irodalomba, amik addig elérhetetlenek voltak.