Ásatások a brazil néplélekben

Részletek

Szarka Károly beszámolója a Fiatal Írók Szövetsége Latin-Amerika-konferenciájáról

Annyi biztos, hogy Santana egyik legnagyobb slágerének eredetije egy magyar zeneszerző műve, és hogy Örkény egyperces novelláinak megvan a latin-amerikai megfelelője. Kutasy Mercédesz argentin (élet)művészekről szóló dokumentumfilmet hoz nekünk, a brazil Márcio-André egy performansszal sokkol, mindkettő a menekültkérdésre reflektál valamilyen módon. Az előadások, kerekasztal-beszélgetések témája a politika, a gazdaság és a kultúra.

(galéria nyílik)

Ami a vallást illeti, sokkal színesebb a kép annál, mint amilyennek az egységesen és mélyen katolikus Latin-Amerikát elképzeljük. Ez a népesség rendkívül vegyes összetételéből és kontinens történetéből is adódik – persze szinte mindenhol a katolikus vallás dominál, amibe viszont beleolvadtak a bennszülött indiánok hiedelmei, és az Afrikából érkező rabszolgák leszármazottai is megőrizték szokásaikat, rítusaikat. Soltész Béla moderálásával a Kubát jól ismerő Dornbach Mária és Kutni Balázs vesézi ki a témát. Megtudjuk például, hogy a szent könyv nélküli, mítoszokban élő afrikai vallások fennmaradásához katolikus álarc kellett: a katolikus szenteknek megvan a párja egy-egy afrikai istenség formájában. Kuba esete azért is érdekes, mert az állampárt a kilencvenes évekig elnyomta a vallásokat, utána viszont – hogy a nép kiengedhesse a gőzt – teret engedett egyfajta spirituális forradalomnak. Dornbach szerint Kubában minden beavatott hívő háza templom is egyben.

Ugyancsak Soltész Béla vezeti a Brazíliáról szóló kerekasztal-beszélgetést, itt azonban inkább a politika a téma. Soltész az emigráns osztrák írótól, Stefan Zweigtől származó megállapítással, illetve az arra érkező ironikus válasszal indít, miszerint Brazília a jövő országa, és az is marad. Solti Ágnes az utóbbi évtizedek gazdasági fejlődését vázolja fel: a nyersanyag-exportban jeleskedő, jellemzően baloldali vezetésű Latin-Amerikai országok közül kiemelkedő Brazília ügyesen diverzifikálta az exportját, fejlesztette iparát és növelte hazai keresletét, a középosztályt pedig szociális transzferek segítségével erősítette meg, de nem fordított elég figyelmet például az oktatásra vagy a közbiztonságra. Utóbbiról Szeghalmi Zsolt mesél bővebben: a szamba és a foci országa hiába tűnik földi paradicsomnak, ha mindennaposak a fegyveres rablások, és olyan speciális műfajok alakultak ki, mint a buszok két megálló közötti kifosztása, vagy a strandolók értékeinek módszeres eltulajdonítása.

Szeghalmi ezzel nemcsak árnyalja, hanem egészen sötétre festi a képet. Kiderül az is, hogy létezik olyan gyógyszertári tolvaj, akinek „munka közben” vitték el az amúgy is lopott autóját, majd a sajtótájékoztatóján, ahol arccal, névvel vállalta tetteit, teljes őszinteséggel méltatlankodott, hogy itt már semmi sem szent. Az ingerküszöb magasságát jelzik azok a Facebook-posztok is, amelyekben valaki bejelenti, hogy új száma van, mert kirabolták, és elvitték a régi telefonját, majd virtuális puszival és egy szmájlival köszön el ismerőseitől. A brazil társadalomban és a legnagyobb brazil városokban, Rio de Janeiróban és São Paulóban meglévő kettőség persze közismert, a szegények nyomornegyedeibe, a favelákba nem szívesen teszi be a lábát senki, aki nem ott lakik, a felhőkarcolókba, medencés házakba, sőt bizonyos rendezettebb városrészekbe pedig beléptető-rendszeren keresztül lehet csak bejutni.

A 2013-as tüntetésekről Pál Zsombor beszél: a zavargásokat a buszjegy árának egyébként jelentéktelen mértékű emelése robbantotta ki, de ez csak a jéghegy csúcsa volt, mert a felszín alatt ott lappangott az oktatással, az egészségüggyel, az infrastruktúrával és a közbiztonsággal szembeni elégedetlenség. Kellett a lázadáshoz a tájékozott, internethasználó fiataljai révén öntudatra ébredt középosztály is. Aztán valahogy mégis minden maradt a régiben: az átlagembert kevésbé érdeklik a korrupciós botrányok, fontosabb neki a napi túlélés, miközben a tehetősebb rétegek tiltakoznak az alsóbb osztályok segélyezése ellen. Hogy a kultúráról is szó essen, Soltész és Szeghalmi behozzák a beszélgetésbe a telenovellákat, amelyek újabban olyan kényes témákat érintenek, mint a homoszexualitás, a szegénység vagy a korrupció, a közönség soraiból felszólaló Pál Ferenc egyetemi tanár pedig hozzáteszi, hogy a brazil sorozatoknak mindig is volt egyfajta népművelő funkciója.

Hogy irodalmi csemegét is kapjunk, Zelei Dávid a spanyol nyelvű krimiről beszélget a már említett Kuba-szakértő Dornbach Máriával, a latin-amerikai mikronovellákról pedig Bakucz Dórával és Kertes Gáborral, akik műfordító műhelyt is tartanak. A spanyol nyelvű krimiket a Kossuth Kiadó jelenteti meg magyar fordításban, napfényes városok, sötét bűnök és mediterrán életbölcsességek ígéretével hirdetve könyveit, amelyek Dornbach szerint olyasmit is képesek elmondani egy társadalomról, amellyel klasszikus értelemben vett szépírók esetleg nem foglalkoznak. A fentieken túl közös jellemzője a legtöbb spanyol és portugál nyelvű kriminek az egészen abszurd humor. Szóba jön a spanyol klasszikus, Francisco González Ledesma, az Agatha Christie-parafrázisokat alkalmazó uruguayi írónő, Carmen Posadas, és a szimbólumok, metaforák sorát felvonultató, filozófiai hátterű gyilkosságokat bemutató argentin szerző, Pablo De Santis.

A mikronovellákról szóló beszélgetésből megtudjuk, hogy a műfajba nem férnek bele sem Varró Dániel sms-versei, sem pedig Simon Márton egyszavasai: a legközelebbi rokonság a magyar irodalomból Örkény egyperceseivel mutatható ki. Pontos definíciót nem kapunk, mert bár a mikronovellának általában van egy erős narratív szála, vagy legalább megbújik mögötte egy történet, ami gyakran humoros, a felolvasott példákban leginkább csak a terjedelem közös. De még ez sem szorítható éles határok közé: a legrövidebbek négy-öt szóból állnak, és a leghosszabbak sem töltenek meg egynél több nyomtatott oldalt. A mikronovella nem egészen olyan, mint a vicc, amit bárki elmesélhet: lehet komoly és tragikus is, az pedig nem von le semmit az értékéből, hogy két buszmegálló között több tucatnyit is elolvashatunk belőle. Írt mikronovellát Julio Torri és Julio Cortázar, híres mikronovella-szerző Luis Felipe Lomelí, Augusto Monterroso és Ana María Shua, a tudósító pedig rendkívül elégedett, hogy egy komplett művészeti alkotást idézhet az amúgy angol Alan Moore-tól: „gépet. Véletlenül feltaláltam az idő-”.

A vallási témában is megszólaló Kunti Balázs a latin-amerikai táncokról tart előadást, Tolvaj Zoltán pedig Egberto Gismontiról, vagyis arról a zenészről, aki „ásatásokat végzett a brazil néplélekben”, és munkásságának egy része Bartók és társai népzenei mélyfúrásához hasonlítható. Gismonti rapszodikus zenéjében eleinte a beat, majd a free jazz, az afrikai ütőhangszerekre épülő műfajok és az amazóniai indián fúvósok hatása keveredett, valamint a dzsungel magánya és a városi tömegparanoia. Elmehetett volna Bécsbe klasszikus zenei tudását még jobban elmélyíteni, de ő inkább több ezer kilométert utazott befelé a dzsungelbe, hogy kizárólag a zene nyelvén kommunikáljon az őslakosokkal. Később is az „együttzenélés mámora” vonzotta, hiába futott be. Amúgy libanoni apa és olasz anya gyermeke – „ennyit a bevándorló-kérdésről”, teszi hozzá Tolvaj. És ha már migráció: megemlíti Szabó Gábort, a nemzetközileg elismert, de itthon elfelejtett dzsesszgitárost, akinek Gipsy Queen című száma Black Magic Woman címen Carlos Santana slágereként vált világhírűvé.