Tábormegszakadásban, izé, félút!

Részletek

Székely Örs a 2015-ös JAK-táborról

Látszik, nem vagyok már szemesi úttörő és ez nem a JAK-túlélőtábor, ahogy a megnyitón beszél a tavalyi pár napról Gaborják Ádám elnök. Az idén két dologra koncentráljunk, tudjuk meg: a szögesdrótokból és a klausztrofóbiából kitörni a világirodalomba; meg ügyelni az amúgy szépen kipucolt, kivixolt kastélyra. Az a kitörés-dolog minden eddiginél bővebb választékot ígér nemzetközi programokból, míg a kastélyvigyázás azt a hálátlan szerepet sózza a szervezőkre, hogy már az első napon leltárba vegyék, hol dugulnak a lefolyók. Minden szobára kiterjedő, sajátságos történet ez.

(galéria nyílik)

Utána valami egész szokatlan program, JAK-tagok megzenésített versei következnek. Herczegfalvi Zsanett (szintetizátor, ének) és Bégányi Dániel (gitár) veszik a tagok listáját és kissé félszegen próbálnak valamit kezdeni a teljesen eltérő szövegekkel, első programpont, nehezen indul be. Áfra János, Horváth Imre Olivér és Láng Orsolya verse után meglepődésemre az én egyik munkám is sorrakerül; és a ringató, szépen kivitelezett dallam ellenére is szembesít a verset megíró gimnazista önmagammal. Mikor a folyosón Áfra János megkérdi, hogy milyennek tűnt, mondom, hogy a dallami rész rendben van, ellenben a szöveg...

Majd kis szünettel az R25 antológia pár szerzőjét kérdezi Pion István: mi más, ha nem a rendszerváltás a téma. Kicsit forgunk körülötte, megtesszük a kötelező tiszteletköröket is, de lassan-lassan mélyül ez a beszélgetés is. Kiderül, hogy családi ebédeknél ritkán kerülnek az akkori események szóba, kivéve talán az újratemetést; vagy az éppen akkor történő személyes események valahogy elhomályosítják azt ami az országgal történik; lett volna valami elvárt, radikálisan új dolog, valami katarzis ebben a történetben, ami elmaradt? Vagy van-e párhuzam a ’80-as évek végének hangulata és az egyetemfoglalások légköre között? Esetleg olyan élmény ami nemzedékalkotó erővel bírhatna? A kérdések maradnak, a beszélgetők meg áttérnek arra a kényes kérdésre, hogy ki vállalja magára ’a költőt’, esetleg hány éves korától nevezheti magát valaki annak; recseg-ropog a terminus, mégis egyként áll mellé Borda Réka, Kerber Balázs, Kovács Kristóf és Fehér Renátó; felszabadultan hagyjuk el a termet, jól volt adagolva a komoly rész is meg a hülyéskedések.

Utóbbi a kastélyparkban folytatódik, a JAK-iroda átalakul italméréssé; az ebédlőben sáskák módjára pusztítjuk az otthagyott kaját. Ismerkedünk, beszélgetünk, majd hazamászunk, viszlát reggel a kávé előtti sorban.

A tegnap talán a szemináriumok miatt ment el hamarabb, tíztől indult a munka. Az ebédnél megvitattuk az egyes műhelyeket: a líra-csoport elméleti kiképzést kapott haikuból G. István Lászlótól, majd beindult a szövegmunka: nagyon jó, nagyon inspiratív, állítja a két fogás között Győrfi Kata. Mellette a prózás László Szabolcs azt részletezi, hogy Darvasi László mennyire jól működteti a ’bullshitdetektort’; mint egy filter, kiszűri ami stilisztikailag nem oda való, nem hagyja magát a tartalomtól megvezetni és teljes lazasággal javítja ki, hogy „hatalmas műfasszal közlekedési rendőrt nem lehet tarkón csapni.”

 Én meg a másnapi színházas szeminárium feladatát rágom, amíg az új könyvtárszobában meg nem kezdődik az Amnesty International és a Libri közös kiadványának, a Tíz igaz történetnek a bemutatója. Ebben a könyvben az a szenzációs, hogy a felkért írók valós eseteket kaptak kézhez, így születtek meg a novellák. A szövegek, valamint az általuk kiváltott érdeklődés hozzásegít ahhoz, hogy ezeknek az embereknek az életében, környezetében felszámolódhasson, vagy legalábbis megkérdőjeleződhessen az a kiszolgáltatottság, amelyet megélnek. Ez pedig azt is jelenti, hogy van átfedés író és aktivista között, s egy novella emberéletet is menthet. Czinki Ferenc Jeney Orsolya igazgatóval, Katafiáth Orsolya és Kiss Tibor Noé szerzőkkel beszélgetett a kötet létrejöttéről, az egyes esetekről; végül a tervek jöttek, hogy lesz második kötet, és az elért eredményeket látva nemzetközi szintre szeretnék emelni ezt a kötet-dolgot.

Lassan fáradok a beszámolásban, úgy, ahogy tegnap délután is. Csak egy fél órás pihenőt szerettem volna beiktatni a szálláson, ami kétórás alvásba torkollott; de ezzel nem voltam egyedül, mire kinyitottam az ajtót, minden szobatársam hason-háton fekve regenerálódott a műhelyek, a programok s az esti beszélgetések után. Kellett is a pihenés a következő programponthoz. A fenyegető című Láncfűrészre írt etűdökben minden volt: Fenyvesi Ottó nagyszabású performansza, a minimum rock’n’roll néhol ütős, máshol poros szövegei, a háttérben menő kollázsok igen csak megágyaztak  a Valcz Péter által előadott Domonkos István-versnek, elképesztő erővel jött szembe velünk a Kormányeltörésben. Kifújjuk magunkat, szünet, azta. Visszajövünk egy beszélgetésre. Foszlányok. Magyar neoavantgárd a Vajdaságban és Párizsban. Németh G. Béláék emlékezetes leutazása Újvidékre hogy Tolnai Ottót kiírják a kánonból. Domonkos István nyaranta végigzenéli az Adriát, miközben az Új Symposion „leszakad” a magyar irodalomról. Az estéről leszakadok én is, majd folytatom.