História Jókai-parti

Részletek

Beszámoló a 2014-es balatonfüredi Jókai-konferenciáról

Beköszöntött a tél, a köd, a Balaton 5 fokos, mégis egyre többen igyekeznek Balatonfüred Jókai utcáján a part felé. A sötétben egy csoport gyülekezik Kisfaludy Sándor szobra alatt, ahonnan a bezárt strand felé indul, majd egy hirtelen fordulattal irányt vált. Egy nappal később a pályaudvaron tűnnek fel, ahol vágányt vágány után vizsgálnak át. Mindeközben titkos krónikákról, átkokról, olvasóprogramokról, asztaltáncoltatásról, lejegyzőrendszerekről suttognak, és olyan neveket emlegetnek, mint Rengeteghy, Astrapé, Agathodaemon… Vajon mit szervezhetnek? Aggodalomra semmi ok: konferenciát. Mindez ugyanis annak a jele: az irodalmárok megérkeztek.

A Károli Gáspár Református Egyetem Magyar Nyelv-, Irodalom- és Kultúratudományi Intézete és a Tempevölgy folyóirat szervezésének köszönhetően Jókai Mór szövegei már harmadik alkalommal kerültek több napra reflektorfénybe. A 2014-es, két napos (december 5-6) konferencia a 2005-ben kezdődött rendezvénysorozat folytatásaként azt tűzte ki céljául, hogy megismertesse egymással, majd szélesebb körben a Jókai-kutatás legfrissebb eredményeit, és hogy a vita fórumán keresztül ezek továbbgondolásáról is gondoskodjék. Az elhangzottak alapján nyugodtan kijelenthető: a tanácskozás mindennek eleget is tett.

A Városi Múzeumban összegyűlteket Cserép László, a város Művelődési, Oktatási, Sport és Idegenforgalmi Osztályának vezetője, valamint Dr. Pődör Dóra, a KRE Bölcsészettudományi karának dékánhelyettese köszöntötte. Majd megkezdődött a két napon átívelő tanácskozás, „[m]ert hát nagy gyönyörűség az, mikor komoly emberek […] összeülnek játékot csinálni […]. De még nagyobb gyönyörűség az, hogy ennél az asztalnál van rendén az igazi „szabad szó”; itt lehet […] kölcsönösen a jó barátoknak, olyan válogatott erős mondásokat közrebocsátani, aminőkért, ha másutt mondatnának; nyomban magukra vonnák az elnöki rendreutasítást […]. Laikusok kedvéért feljegyezzük a neveiket az arcképcsoportot képező alakoknak (keleti nép lévén, jobbról balra olvasván):” Hansági Ágnes, Steinmacher Kornélia, Farkas Evelin, Gyimesi Emese, Hermann Zoltán, Török Lajos, Szajbély Mihály, Ujvári Hedvig, Török Zsuzsa, Surányi Beáta, Hites Sándor, Vaderna Gábor, Szilágyi Márton, Eisemann György és Fried István.

Az imént idézett részlet Jókai Mór Históriai tarokk-parti című művéből származik, s ennyiben a leírás nem csak a rendezvény lefolyásához, hanem tematikájához is illeszkedik, hiszen miként ennek a szövegnek, úgy – címének megfelelően (Író leszek, semmi más!) – a konferenciának is az irodalmiság, az irodalmi viszonyok, s mindezek medialitása volt a témája. S miként a kártyajátékokban is a lapok más lapok kontextusában még értékesebbek, úgy igaz ez a különféle kutatási eredményekre is: egymás mellett elhangozva egy-egy másik témának azok az aspektusai is szerepet kapnak, amelyek magukban talán nem váltak volna hangsúlyossá.

Az értekezések sorát a Jókai-kutatás egyik legnagyobb szaktekintélye, Fried István nyitotta meg. Előadásában Jókai forráshasználatának világirodalmi távlataira hívta fel a figyelmet, s ezáltal olyan komparatisztikai kutatások kerülhetnek előtérbe, amelyek következtében a megszokott francia párhuzamok helyett a német romantika, pl. Hoffmann munkássága felől olvashatók Jókai művei. Ugyanakkor kiderült, a francia intertextusok is okoznak még meglepetéseket: egy másik előadás annak eredt a nyomába, hogy miképpen lehetnek „puzzle-szerűen” illeszkedő áthallások egy Jókai-regény és egy később keletkezett Flaubert-szöveg között? A válasz szintén kereshető a közös forrás(ok)ban, sőt, a megegyező forrásanyag következtében a Jókai-regényeket tárgyaló előadások szintén puzzleként illeszkedtek össze. Két-két előadás kapcsolódott az Egy ember aki mindent tud, A lőcsei fehér asszony és A politikai divatok című művekhez is, s az egymást követő előadások nem csak témaválasztásukban kötődtek össze, hanem az utóbbi esetben az egyik úgy folytatta a másikat, hogy „a spontán kutatócsoport” spontaneitásában akár még kételkedhetne is, aki nem volt tanúja a felfedezés örömének.

A kiírásnak megfelelően több előadásban szóba került az írásról írás, például hogy elegendő-e az írás szabályait ismerni ahhoz, hogy valaki író legyen, semmi más, vagy lehet-e verset írni a lovaglás analógiájára. Jókai mindennek abszurditását kiváló humorral érzékelteti. A Jókaira jellemző irónia iránt megélénkülő érdeklődés produktivitását jelzi, hogy a két nap során, az irónia a szatírával kiegészülve folyton elő-előkerült. Egyik esete, az idealizált ábrázolást kijátszó regénypoétika pedig az ábrázolás kérdéseit is érinti. A vizualitás problémaköre egyaránt átszőtte az értelmezéseket: hogyan lát egy festő, hogyan jelenik meg a negatív festés, s a látványnak egyáltalán lehetséges-e a verbális prezentálása. Az előadás-hallgatók a képként kivetített portréleírásokat olvasva a szereplők verbális és vizuális ábrázolásának együttműködését tapasztalhatták meg. S miként a nyelv, úgy a „képek” is időbeliek: a portréképeken túl a táj látványa is temporalitásában mutatkozott meg: a jelent és múltat egyszerre összekapcsolva és szétválasztva.

Miként az egymást konstruáló vizualitás és a jellemépítés új olvasatok felé nyitja meg az utat, úgy ez utóbbit a korszak értékrendjeivel is érdemes együtt vizsgálni.  Ugyanis a szereplői viszonyrendszer hálózatossága a különféle korabeli értékrendszerek felől artikulálódik. Ehhez kapcsolódnak azok az előadások, amelyek szintén a társadalomtörténeti szempontrendszert érvényesítették vagy legalábbis érintették értelmezéseik során. Egyrészt felmerült, hogy milyen funkciója lehetett a korban az asztaltáncoltatások és más szeánszok során a néprajzi értelemben értett médiumoknak, s mindezt miként hozza játékba egy szöveg, másrészt az is, hogy mitől függ, hogy ki az áruló, s miként lehet (vagy inkább nem lehet) nemzeti narratívát kialakítani.

Mindemellett a konferencia sokoldalúságát jelzi, hogy a szövegek antropológiai horizontjai és aktuális kultúratudományi kérdések is előtérbe kerültek. A nyelvi erőszak performativitása napjainkban nemzetközi szinten foglalkoztatja a kutatókat, s kiemelendő, mennyire változatos formációkban van ez jelen a Jókai-szövegkorpuszban. Az árulásnak a már említett kérdésköre is idekapcsolódik. A szereplők pedig több szóba kerülő szövegben is az őket körülvevő emberek gyengéit kitudva erőteljes nyelvi erőszakkal befolyásolják azok viselkedését. A beszédaktus fenyegető potenciálját jelezték a bankjegyek értékvesztéséről szóló Jókai-levelek is. A levelezésben terjedő pánik abból adódik, hogy a bankjegy az ígéret beszédaktusaként értelmezhető, így ha a papír visszaváltozik önmagává, elveszíti értékét.

Szintén a beszédaktusokra épülnek az előadásokban előkerülő átkok, Jókai szövegeiben és szakirodalmában egyaránt nagy szerephez jutó jóslatokhoz hasonlóan. Ugyanis Jókai szövegeit nem egyszer olvasták jóslatként, az írót médiumnak tartva. Az író maga is részt vett asztaltáncoltatáson, amely – az egyik előadásból kiderült – nem veszélytelen: a médium akár vámpírrá is válhat! A konferencia előadói, vendégei pedig a  Jókai-villát meglátogatva megtapinthatták Jókai-íróasztalát, s ki-ki döntse el maga, vajon táncolt-e az az asztal.

A tanácskozáson az is kiderült: a művekben az átok retorikája az írás közegével analóg módon válik veszélyforrássá. E kettő nem is mindig válik szét: az átok – beszéd mivolta ellenére – hol szimplán nem hallható, hol írásként performálódik. Az írás fenyegetése tehát a szöveg akusztikai horizontjának függvényében válik érzékelhetővé. Ennek megfelelően több előadás is a szöveg hangzósságának kérdésére, a hangok szerepére helyezte a hangsúlyt. Sőt, a szöveg hangzósságára, intermedialitására irányult a figyelem a vacsora közben is, ugyanis Hermann Zoltán egy zenés előadással lepte meg a jelenlévőket: egy Jókai vers sorai hangzottak el énekben, gitárszó kíséretében.

Az eddig kevéssé kutatott Jókai-versek többsége viszont valamiért ellenállt a megzenésítésnek. A líra és hangzás kettősével kapcsolatban merült fel annak a kérdése is, hogy a prózában rendszeresen megjelenő, már ignorálásig megszokott szerzői párhuzamokhoz képest mennyiben válhat személyesebb hanggá az eddigiektől eltérő közegben, a lírában történő megnyilvánulás, „énelbeszélés”. Ahogyan ez az előadás is egy eddig nem vizsgált Jókai-szöveget választott témájául, úgy a konferenciára általánosságban volt jellemző, hogy nagyobb szerepet kaptak a Jókai-kánon perifériáján elhelyezkedő szövegek. A közönség hallhatott az általában elhanyagolt drámák korabeli kritikai visszhangjáról, s a novellákról egyaránt.

A konferencia tehát igen eredményesnek mondható, s ez nem csak az előadások, hanem a szervezők érdeme is: Hansági Ágnes és Hermann Zoltán odaadó és lelkes munkája nélkül mindez nem jöhetett volna létre. S hogy a felmerülő kérdéseknek a továbbgondolása mennyire produktív, azt jól jelezte, hogy a hármas szekciók utáni vitákat az időrendre tekintettel nem egyszer a szekcióelnök rekesztette be, persze véglegesen nem vágva el semmit: a szünetekben, a vonaton vagy a víz esti fényei mellett, a parton sétálva a témák újra szóba kerültek, s ötlet ötletet követett. S amennyiben a konferencia kutatási eredményei írásos formában is napvilágot láthatnak, és amennyiben szervesen beépülnek a Jókai-recepcióba, úgy olyan szempontokat nyújtanak az olvasáshoz, amelyek figyelembevételével érzékelhetővé válik: Jókai még mindig aktuális. Hisz a Jókai-szövegek, miként a tarokk kártya lapjai, adottak, de a játéknak és az olvasásnak megmarad a tétje, új és új izgalmakat rejtve.