Hírlevél feliratkozás

Keresés

Apokrif könyvek, szép remények – a Rohamban

Az első könyvsorozat indító Apokrif-est kifejezetten jól sikerült. Túlzás nélkül állítható, hogy nagy érdeklődés fogadta a könyvpályázat nyerteseit. Kár, hogy ez, a folyóirat utolsó estje volt ebben az évben - Halmi Tibor helyszínije

A fagyos, novemberi idő ellenére nagy nyüzsgés volt este a Roham Bárban. A hely, amely mostanában szinte mindennapos helyszínéül szolgál a fiatal, kortárs irodalomnak, egy újabb, sokat ígérő programra csábította az arra járókat: az idei utolsó Apokrif-estre, mely a lap fennállásnak talán egyik legfontosabb estje volt. Ez év április 1-én jelentette be (nem vicc) az Apokrif szerkesztőgárdája, hogy a Fiatal Írók Szövetségével karöltve közös könyvsorozatot indít el. A pályázat győzteseinek – név szerint: Bödecs László (Semmi zsoltár), Szendi Nóra (Hiábavaló történetek), és Juhász Tibor (Ez nem az a környék) – este hét órától kezdődött a bemutatása, mely programnak Nyerges Gábor Ádám, az Apokrif alapító-főszerkesztője volt a házigazdája.

(galéria nyílik)

 

A humoros, családias hangulatú bevezetésben – amely nem volt mentes egy kis ironikus nosztalgiázástól sem – szó esett a lap kezdeti célkitűzéséről: a mind újabb és újabb pályakezdő fiatal felfedezéséről, és azok tehetséggondozásáról. Ezzel kapcsolatban természetesen az irodalmi élet örökzöld témái is szóba kerültek: milyen nehéz ma egy pályakezdő indulása, milyen nehézségek hátráltatják a hazai könyvkiadást... De ami érdekesebb volt ennél, hogy a Fiatal Írók Szövetségével való közös együttműködést, és ennek folyományaként (a remélhetőleg) éveként megjelenő Apokrif könyveket, a tehetséggondozás kicsúcsosodásaként értelmezte a főszerkesztő. És reményeinek adott hangot azzal, hogy az évenkénti két (esetleg három) kötet kiadásának koncepcióját, a jövőre nézve is tudják majd tartani. (Legyen így Gábor!) Ezt követően a Kollár Árpád helyett beugró Mészáros Márton, a FISZ titkára beszélt a folyóirattal folytatott közös munkáról. Kitért arra, hogy ők inkább a háttérmunkálatokban, pályázatkezelésben és a dolgok marketing részében segítenek, inkább csak egyfajta „hardverként” munkálkodnak, mert évi 120 programjuk van (nagyjából minden harmadik nap egy!), így nem tudják: „egy szerző számlaszámát és verslábait is észben tartani”. Mészáros meglehetősen rövidre fogott bevezetője után pedig a három szerző felolvasása következett.

Elsőként Bödecs László törte meg az est felkonferálása után támadó, várakozásokkal teli csendet. Látszott, hogy izgul, így egy gyors beköszönés után, szinte azonnal bele is kezdett versei felolvasásába. A Máig sem című versével kezdte a sort, ami erős közéleti felhangot ütött meg: „Nem sikerült máig sem / se tömegnek, se magánynak/ folyóba lőtt tényekről / beszélni az apáknak.” Kiderült, hogy olyan szövegeket olvas fel, melyek javarészt még nem kerültek publikálásra. Itt-ott persze azért felcsendült egy-egy, az Apokrif-olvasók számára ismerős vers, például a Főműsoridőn túl, ahol a szerző, egy olyan sorozat szereplőjeként láttatja az életet, amelyből őt szépen lassan kiírják: „Miután rosszfiúból jó srácba, / majd intrikusból kerítőbe gyúrtak át, / és már összehoztak az összes nővel, / közben végignézték, hogyan leszek / egyre lustább, testesebb és kopaszabb,”(…) „ – kezdtek kávékat hozni és magyarázkodni, / hogy mostantól nem lesz annyi jelenet”. Ahogy felolvasásában váltották egymást a közéleti (közérzeti) és a szerelmes versek, és mind jobban kezdett kirajzolódni Bödecs költői karaktere, úgy lett egyre felszabadultabb a hangulat. Olyannyira, hogy az utolsó két vers szövegén már egy-egy hangosabb kacaj is felhangzott a közönség soraiban. Nem véletlenül, hiszen a szerző parafrázisaiban bátran, jó arányérzékkel nyúlt nagy elődök, Juhász Gyula és Pilinszky János egy-egy szövegéhez: „Pedig felkapcsoltad rám a villanyt. / Jéghideg szegek a kék szemek.” Végül a nagyjából negyed órát kitöltő felolvasás után az elmaradhatatlan kérdések következtek.  A költőt felváltva kérdezte Mészáros Márton és a Semmi zsoltár kötetgondozásáért felelős Nyerges Gábor. Írásai kapcsán kitértek az alanyi költészetre, a versbeszélő énjének szándékolt-szándékolatlan töredezettségére, megosztottságára. Mészáros rávilágított az „imát-pinát” rímpár esetében a szerző költészetében erős hangsúlyt kapó szent- és profán ellentétpárra, melyet maga Bödecs László is fontos észrevételnek tartott. Ennek kapcsán természetesen szóba került Pilinszky és Petri is, majd Nyerges kísérletet tett arra, hogy a kötet verseinek gondolatvilágát „Isten – haza – család”, vagy: Isten – haza – otthon” tengely köré szervezze. Ezt a szerző a szerelem hívószavával egészítette ki, majd kifejtette, miután az Apokrif főszerkesztője rákérdezett, ő magát hova is helyezné el a ’20-as ’30-as költőgenerációban, hogy szerinte nem a „legmenőbb költészetet” műveli. Sokkal inkább a klasszikus témákhoz nyúl.

Szendi Nóra folytatta a sort. Ő félig-meddig fiktív karakterének, Csurinak egy másnapos napjáról olvasott fel egy jó tíz perces szösszenetet. Ekkora már teljesen oldott, kifejezetten jó hangulat volt. A közönség vevő volt Szendi karakterének egy-egy humoros gondolatkifejtésére:  az egyszeri kultúrafogyasztót magával ragadta a próza sodró lendülete, miközben a többszörösen összetett mondatok felhőjében olyan frappáns, költői sűrítések üthették meg a fülét, mint: „Befelé izzad a meztelen beton.” vagy: „Mosogatószivacs az idő, likacsaiban meggyűlik az unalom.” Írásai annak ellenére, hogy nagyon szórakoztatóak, már-már szociografikus pontossággal mutatnak be egy-egy szocio-kulturális élethelyzetet: „Jön a régi élet, és kéretlenül dugdossa a hónod alá a számlát, mint az ukrán csempészbagóval sündörgő cigányasszonyok.” A felolvasást követő kérdések egyikében, Mészáros Márton meg is próbált párhuzamot vonni Garaczi László és a szerző írásai között, de ezt Szendi frappánsan visszautasította, kitérve arra, hogy őt inkább saját naplószövegei inspirálják. Mint kiderült, olyannyira eluralkodott rajta ez a szenvedélye, hogy gépén egy 1600 oldalas (!) word dokumentumban gyűjti a feljegyzéseit, ebben bizonyos tárgyszavak mentén keresés is lefuttatható. A szerzőtől megtudhattuk, hogy 2010 óta tudatosan készült a kötetre, és hogy szemelvények a készülő anyagból, az Apokrif Feketemosó blogjára is felkerültek. Mészáros Márton később Szendi Nóra nyelvének élőbeszédszerűségére is kitért, és megjegyezte, mintha a mai prózatrendek nem ebbe az irányba haladnának. Majd miután az ehhez kapcsolódó kérdés is ügyesen hárítva lett, szóba jött a feminista irodalom. Mészáros rávilágított a kötet kapcsán arra az érdekességre, hogy mintha Szendi prózai elbeszélője küzdene saját nőiségével: „női hang, ami nagyon nem női hangon beszél.” Nyerges részéről felvetődött, hogy a szerző számára mennyire lehet terápia-jellegű ez a fajta írásmód, amivel kapcsolatban végül is abban egyeztek meg, hogy a Hiábavaló történetekben az élőbeszédhez képest – amiben például sokkal több a káromkodás – egy stilizáltabb, és minden szempontból átgondoltabb, az események valós idejétől is sokszorosan elvonatkoztatott, irodalmi nyelv szólal meg.  

Amikor a hangulat a tetőpontjára hágott (és végképp elzsibbadtak az ülőgumóim) – nagyjából már egy órája tartott azt est – felüdülést nyújtó szünet következett, ehhez az Opi & The Boyz biztosította a zenei talpalávalót.

A nagyjából húszperces cigiszünet után a könyvpályázat utolsó győztese, Juhász Tibor következett. A költő verseiben rögtön olyan sorok ütötték meg az arra érzékeny füleket, mint: „megláttam a kitámasztott házfalak alatt játszó, / gyerekektől független nyomort.” vagy: „az asszonyok vízért, vagy pálinkáért indultak, / nem tudom hová, és miből” – és mindkét sor még mindig ugyanabban, az Egyensúly című versben (!) A felolvasás során a szövegek szuggesztivitása, szociális érzékenysége semmit sem veszített kezdeti lendületéből. Sorra jöttek olyan gondolatok, amikre bizony érdemes volt odafigyelni. Ilyen volt például Juhász Bosszú című verse, ahol egészen sajátos a versben megszólalók nyomorúsága: „de miután sírva próbálta meg / kiszedni belőlem, hogy mennyit / keresek, és mit loptam utoljára, / nem tudok neki felejteni.” Nem kellett sokat várni a kötet címadó írására, az Ez nem az a környék című opusra sem, melyben a verszárlat szabályosan berántotta, és szinte azonnal maga alá temette az embert: „egy tűzoltó húzott el alattunk, / szirénájával be-beborított minket is, / biztos unatkozó tűzoltók szórakoznak, mondta /ez nem az a környék,/ és különben is innen látnánk a tüzet.” A kérdések során Mészáros Márton sem fogta vissza magát, mondhatni szembe dicsérte az egyre inkább zavarba levő fiatal költőt, aki a néha-néha hozzáintézett kérdésekre elég szűkszavúan, szinte csak tőmondatokban válaszolt. Az Apokrif főszerkesztőjével egyetértésben kitért a szövegek eredeti, manírmentes hangjára, a versekben felelhető képek pontos, fotografikus jellegére. Később Nyerges azt próbálta kiszedni Juhászból, hogy a kötet grandiózus tanulságtételéhez példaként lebegett-e előtte valamelyik nagy költői előd munkássága. A szerző azzal hárított, hogy bár a kötet mottójául be van válogatva egy Kassák-idézet, mégsem tekinti mesterének, rá sokkal inkább a salgótarjáni évek hatottak, és az, ami ott őt körülvette.

Végül úgy tűnt, a kérdezők mégsem tudtak elmenni a válasz mellett, mert Oravecz Imre szociografikus hangvételű írásainak párhuzama kapcsán megkérdezték, tervez-e prózával is foglakozni. Erre végső soron Nyerges Gábor adott választ azzal, hogy bejelentette Juhász Tibor lesz jövő évi Feketemosó egyik szerzője.        

Az első könyvsorozat indító Apokrif-est kifejezetten jól sikerült. Túlzás nélkül állítható, hogy nagy érdeklődés fogadta a könyvpályázat nyerteseit. Kár, hogy ez, a folyóirat utolsó estje volt ebben az évben. Jó lenne ezt a nagyfokú érdeklődést, valahogy a jövő évre, a „sima évközi” felolvasásokra is átmenteni.       

Roham Bár 2014.11. 27   

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Halmi Tibor