Hírlevél feliratkozás

Keresés

Túl erős kontraszt

Hogy miért különleges könyv – sok más értékes tulajdonsága mellett – Kalapos Éva Veronika Arccal a hóban című kötete, azt Borbáth Péter sorozatszerkesztő és egyben az est konferansziéja csak a program végén árulja el: a Fiatal Írók Szövetsége alkotói pályázatára elsősorban próza- és versesköteteket vártak a kiírók, ám ezt az anyagot annyira jónak tartották, hogy nem volt kérdés, az eredeti elképzeléseket kicsit módosítva egy drámakötetet is megjelentet a szervezet. Ennek a könyvnek a bemutatója zajlott november hatodikán az Élesztőben - Pethő Anita helyszínije

(galéria nyílik - Haraszti Ágnes felvételei)

Talán túlságosan is erős a kontraszt, tűnődöm végig a felolvasás során. Budapesti romkocsma, kézműves sörök széles választéka, amelyet időről-időre nemzetközi turisztikai cikkek méltatnak, csütörtök esti nyüzsgés, miközben egy hipszterszemüveges, sálas, szövetkabátos fazon – nem mellesleg kultikus rajzfilmfigurák magyar hangja – az olvasólámpa fényénél egy papírról olvasva a volt  szó helyett rendre a vótot ejt, mert hát ez áll a maga elé tartott papíron. Túl erős a hely hatása, a Szimpla Színház színészeinek (Mesterházy Fruzsina, Dolmány Attila és Menszátor Héresz Attila) előadása nem szakít ki innen, nem repít abba a másik világba, ahol a nihil és kilátástalanság jár együtt kocsmázni, s ahol nem az a kérdés, milyen ízesítésű sör legyen a ma esti megkóstolnivaló.

Másrészről azonban elkerülhetetlennek tűnik ez az egyre kényelmetlenebbül feszítő disszonancia, ahogy a vidéki alkoholizmusról, mint a társadalom részéről nem a helyén kezelt betegségről beszélget a kötet szerzőjével Szabó Imola Julianna és Várhegyi András, miközben érkeznek a pincérek a tálcákkal, rajta a tele söröspoharakkal, melyekkel majd – adjuk meg a módját az ünneplésnek – a bemutató végén lehet koccintani. Kalapos Éva Veronika Arccal a hóban című kötete ugyanis abban a közegben játszódik, ahonnan ő maga is származik és ahonnan a kilátástalanság alapélménye ellenére is addig jutott, hogy egy felkapott pesti vendéglátóhelyen mutatják be a könyvét.  

Bár a beszélgetés során igyekszik a konkrét referenciális megfeleltetéseket mellőzni – többször is elhangzik, megfogadta, ezen az esten igyekszik nem sokat beszélni saját életéről – az mégiscsak megkerülhetetlen motívumnak tűnik, hogy a kötetben található három színdarab személyes tapasztalatok alapján született meg. A szerző a bemutatót írás közben a nyíregyházi színházban képzelte el (végül a visegrádi FISZ-táborban volt a Szimpla Színház társulatának tolmácsolásában), ugyanakkor tart tőle, hogyan is viszonyulnának a darabokhoz azok az emberek, akikről szólnak ezek a művek. Ennek kapcsán Szabó Imola Julianna Grecsó Krisztián nagy port kavart Pletykaanyuját emlegeti fel, de más szépirodalmi párhuzamok is elhangoznak a beszélgetés során. Kalapos Éva Veronika a Portugálról beszél, s arról, hogy Egressy Zoltán darabján azért mégiscsak sokat nevethetünk, míg a saját írásait sokkal komorabbnak érzi.  Várhegyi András pedig a Bányavidék trilógiát említi, mivel ahogy  Székely Csaba darabjaiban a bánya egy biztos pont a szereplők életében, az Arccal a hóban világában ugyanezt a dohányföldeken végzett munka jeleníti meg.

Kitörni vagy nem kitörni, elmenni vagy nem elmenni, ezeket az alapvető kérdések a kötetben, s úgy tűnik, más-más válaszadási kísérletek akadnak erre a kérdésre, ám egy ponton túl a kitörés inkább menekülésnek tűnik, menekülésnek a tragédiába. Szabó Imola Juliannát az ok-okozati összefüggések érdeklik, mi volt előbb: a probléma, ami elől az alkoholizmusba menekülnek a szereplők vagy az alkoholizmus mint egyetlen ismert problémamegoldási stratégia, ami aztán még nagyobb bajokat eredményez. Kiemeli, hogy egy alkoholistának a családtagjai is alkoholisták, abban az értelemben, hogy rájuk is hatással van a velük együtt élő betegsége, amit amúgy sajnos egyáltalán nem kezelnek betegségként.

Ugyanígy nem tekintik betegségnek a lelki problémákat, ezeknek elfojtás a sorsuk, hisz szokatlannak és bizarrnak tűnik, ha valaki lelkizni kezd. Nem a problémák beszélgetés általi feloldása a megoldás, hanem a kocsmázás. Ahol persze beszélgetnek az emberek, s ebből születik meg a könyvben szereplő drámák izgalmas pradoxona is: dialógusok valós párbeszéd nélkül. Várhegyi András szerint ebben az életstratégiába belesodrónak a fiatalok is, bár az ő esetükben mintha még felcsillanna a remény, hogy lehet máshogy is, de Kalapos Éva Veronika szerint ez csak azzal magyarázható, hogy még fiatalok, végül ők is ugyanúgy beleragadnak abba, hogy értelmetlen azt kérdezni honnan és hová.

Drámakötetek esetében alapvető kérdés, érdemes-e nyomtatásban megjelennie annak, amit előadásra (akár csak felolvasásra) szánnak. Ez esetben kétségtelen van haszna, hisz a gondtalan egyetemisták és jókedvű külföldi turisták szorongató nyüzsgéséből kitörve azért mégiscsak úgy érzem, jó volna tudni, miféle sorsot szán (nem is annyira) kitalált karakterinek Kalapos Éva Veronika, avagy némi fáziskéséssel ugyan, de a program végül csak elérte célját.   

 

 

Pethő Anita