Holnap elindul Halmaherára, biztos talál valakit, talán épp egy pagu férfit, aki elviszi őt a togutilekhez, aki szót ért velük, aki majd tolmácsol neki. Remélhetőleg az ő közvetítésével jut hozzá az arakhoz, amibe a helyiek esetleg növényeket és gyökereket is tesznek, akárcsak a jávai, floresi, celebeszi asszonyok a dzsamuikba. Azt is megkérdezi, hogyan készül az ital.

Ha szélrózsa voltál, Eronim Mox szakácskönyvéből néhány betűt összegöngyöltél, és belesodortál a Verhovina madaraiba, a többieket meg hagytad, hogy lebegjenek a tojásban kedvükre. Ha Eronim Mox voltál, láttad, hogy azok a betűk, amelyeket a szélrózsa nem sodort bele a Verhovina madaraiba, azok a betűk árvákként bolyongtak.

De tudtam, hogy nem haragszik. Néhány percig üldögélt még a homályban, majd lassan felállt, belépett a gyertya fénykörébe, és életemben először úgy nézett rám, mintha az édes gyermekére nézne. Úgy nézett rám, mintha csak azt mondaná: na, most már te is tudod, te sügér.

Korbu alig ért az ember könyökéig. Bogyószemével bizalmatlanul pislogott ide-oda, ökölbe szorított kezefejével menetrendszerűen orrot törölt, koszos vederben hozta a tűzrevalót, nagy nyomatékkal a padlóra csapta. A sarokszobában rendesen ő lakott.

Petróleumban pácolt tekintete / körül gyűrűző, fodrozódó / árkok, töltések elsimultak, / mint szélcsendben a tóbarázdák, / átköltözött belé az erdő némasága, / tornyosul fölötte az ég rézgálic oltára.

Darolczán elégedetten hajtott el a temető irányába a Simsonján, sisakot sosem viselt, csak egy bőrsapkát, és közben a gyerekkorában hallott dallamot próbálta elkapni, ami a motorbicikli hangos burrogása elől menekülve minduntalan ott illegette magát a körorvos orra előtt, mint a ruszpolyánai bárcások a Bánya felé vezető műút borduráján.