Hírlevél feliratkozás

Keresés

Fotó: Böszörményi-Nagy Katalin

Arak Halmahera togutiljeitől

Holnap elindul Halmaherára, biztos talál valakit, talán épp egy pagu férfit, aki elviszi őt a togutilekhez, aki szót ért velük, aki majd tolmácsol neki. Remélhetőleg az ő közvetítésével jut hozzá az arakhoz, amibe a helyiek esetleg növényeket és gyökereket is tesznek, akárcsak a jávai, floresi, celebeszi asszonyok a dzsamuikba. Azt is megkérdezi, hogyan készül az ital.


Akhtar eltűnt. Napok óta kereste, de a férfi elérhetetlen volt, a mobilja be sem volt kapcsolva. A szigeten senkit sem ismert, akitől megkérdezhette volna, mi történt az Obo Ubu tulajdonosával, Akhtar Besharával, aki évek óta nem hagyta el Meti szigetét, olyan jól ment neki az üzlet. A férfi egy spirituális központot működtetett, ahol szellemi megújulást, lelki békét és hasonlókat ígért a kuncsaftjainak, főként európaiknak és amerikaiaknak. Akhtar hindunak mondta magát, de egy napon kiderült, hogy muszlim, ezenkívül nem Borobudur közelében született, melyet ő valami miatt rendszeresen Burubodorként emlegetett, hanem egy szumátriai faluban, Bukit Lawangban, ahol az első szultánátus megalapítása óta, vagyis úgy ötszáz éve minden falubeli muszlim vallású volt. Az Obo Ubu Spirituális Központ Halmahera szigetétől néhány kilométerre feküdt, egy Halmaheránál jóval kisebb szigeten, amit Metinek hívtak.

Holnap elindul Jakartából Halmaherára, ahol legalább fél tucat népcsoport él, hogy felkeresse a togutileket, akik a világtól teljesen elzártan élnek. Orvosi igazolása van arról, hogy utazhat. Nem ismeri a togutilek nyelvét, mint ahogy a loloda, module, sahu nyelveket sem, igaz, a togutilok fele tobelóiul beszél, nem véletlen, hogy belső tobelóiaknak is hívják őket. Indonézül fog kommunikálni a halmaheraiakkal. Valahogy majd csak megérteti magát velük.

Ha dzsamuról lenne szó, asszonyokat kellene találnia. Akárhol járt a szigetvilágban, mindenütt asszonyok árulták e csodás, kesernyés ízű gyógyitalokat, amin nem lepődött meg, sokszor emlékeztették arra, hogy az archipelágóban kizárólag ők tudják elkészíteni a dzsamut. Csakhogy ezúttal togutili arakra van szüksége. Akhtartól azt hallotta, hogy a togutili arak az egyik legkülönösebb ital. Ezzel akarja meglepni azt az írót, akit személyesen nem ismert, csak a műveit. Habár ez így nem teljesen igaz, mert majd tizenöt évvel azelőtt találkoztak egy pesti könyvesboltban, ahol beszélgettek is. Ő maga szintén írt.

Amikor két éve Halmaherán járt, úgy tervezte, felmegy a tobelóiakhoz, de Akhtar lebeszélte az útról. Azt mondta, ne induljon el, mert ott már több tucat fehérnek nyoma veszett: felmentek a hegyekbe és soha többé nem látták őket. Egyesek azt állították, azért nem, mert a tobelóiak megölték és megették őket.

A togutilokról nem terjesztettek efféle pletykákat. Ők egyszerűen csak maguknak valók voltak. Akhtar egy alkalommal azt mesélte, hogy egy pagu népcsoportból való halmaherai férfi, akinek Ndak volt a neve, egyszer felkereste őket a hegyekben. Hónapokig élt velük, a nyelvüket is kezdte érteni. Ugyanazt állította, mint korábban sokan mások: a togutileket az elmúlt száz évben sem sikerült civilizálni. A hegyekbe vették be magukat, megközelíthetetlen helyekre, sokan a hegyi patakok, hegyi folyók mentére. Vadászatból, halászatból, gyűjtögetésből éltek. Hallgatagok, csak akkor szólalnak meg, ha nagyon muszáj, közölte Ndak. O fongana ma nyawa, folytatta tobelóiul. Ők az erdei népek. Házaiknak nincsenek falai, képesek állva aludni, akár esőben is, fejük felett ilyenkor egyetlen lapulevél. Vannak olyan togutilok, akik idejük nagy részét fákon töltik, csak néha jönnek le onnan.

Miután Ndak visszatért a falujába, azt is elújságolta az embereknek, hogy a togutil férfiak miféle italokat készítenek. „Ha megisszák, lefekszenek a földre, révülten néznek maguk elé meg az égre, aztán felkelnek, odavonulnak egy-egy fához, átölelik őket, énekelnek, később táncolnak. Különös ritmusban történik mindez. A férfiak nem részegek, tudatában vannak, mit csinálnak”, mondta Ndak, aki azt is megemlítette, hogy a helyiek ilyenkor az őseikkel is felveszik a kapcsolatot. O gomanga ma oa, éneklik, melynek magyarul ez a jelentése: Ami belőlük maradt.

Velük maradtak az erdőben. O gomanga ma oa, mondják a vízből, fából, gyökerekből, párából, kőből, madárhangból, csendhangból lett nyelvükön.

A környezet és a táj nyelvi birtokbavételén keresztül egyszer csak azt észleli, hogy valami nem-anyagi veszi körül, jóllehet az imént pusztán egy faág reccsenését adta vissza egy hangszál. Reccs. A megnevezés közben megszületik valami a fejben, a lábban, a kézben.

Holnap elindul Halmaherára, biztos talál valakit, talán épp egy pagu férfit, aki elviszi őt a togutilekhez, aki szót ért velük, aki majd tolmácsol neki. Remélhetőleg az ő közvetítésével jut hozzá az arakhoz, amibe a helyiek esetleg növényeket és gyökereket is tesznek, akárcsak a jávai, floresi, celebeszi asszonyok a dzsamuikba. Azt is megkérdezi, hogyan készül az ital. Jegyzetfüzet lesz nála, ebbe fogja felírni, mennyi ideig párolják a tuakot, vagyis a pálmabort, mert Akhtartól úgy tudta, a togutili arak abból készül.

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az íróval való beszélgetését maximum kurta szóváltásnak lehetne nevezni. Ő szólította meg a férfit. Találkozásuk előtt néhány nappal ugyanis egy közös ismerősük, Valéria elárulta neki, hogy az író elolvasta megjelenés előtt álló regényének kéziratát. Rég félt valakitől annyira, mint tőle, abba a néhány másodpercbe sűrűsödött össze az összes félelme. De összeszedte magát. „Félek, hogy…”, kezdett bele a mondatba, de csak idáig jutott, mert a férfi közbevágott. „Nem kell félnie”, mondta. Ennyi volt a beszélgetésük a könyvesboltban, ahová mindketten hivatalosak voltak, egy ünnepségen vettek részt. A hangzavarban először nem is volt biztos abban, hogy jól értette a férfi szavait. Aztán néhány másodperc elteltével be kellett látnia, hogy jól értette. „Nem  kell félnie. Semmi oka a félelemre.”

A következő napon Ambon érintésével elrepült Ternatéra, onnan pedig bérelt egy autót egy sofőrrel, vele utazott tovább Észak-Halmaherára, ahol minden úgy történt, ahogy azt eltervezte.

Két nappal később, szerda délután, bőröndjében egy üveg togutili arakkal tért vissza Jakartába.

A reptéren taxiba szállt és a legközelebbi jakartai FedEx kirendeltséghez vitette magát. Alig fél órával később kettős falú biztonsági dobozba került az arakos üveg, ami mellé egy levelezőlapot csúsztatott. A lapra még a repülőgépen ezt írta: „Kedves Író Úr! Az arakot halmaherai togutilek készítették. Olyan férfiak, akikkel örömmel járná az erdőt, akár napokon át, közös csendjüket egyedül a madarak és fák hangja szakítaná meg időnként. Egy tisztelője.”

Arra a kérdésre, hogy mi az üveg tartalma, a FedEx munkatársának ezt válaszolta: orvosság.

A csomagot, előzetes egyeztetést követően, Valéria budapesti címére adta fel. Őt kérte meg arra is, ha eljön az ideje, koccintson az íróval.


Barnás Ferenc 1959-ben született Debrecenben. Eddig öt regénye jelent meg. A kilencedik (Magvető, 2006) c. művének amerikai kiadását jelölték 2009 legjobb külföldi regény díjára (BTBA, Three Percent, USA) és a Nemzetközi IMPAC Dublin Irodalmi Díjra. 2015-től Jakartában él a feleségével.