Hírlevél feliratkozás

Keresés

Kemenes Henriette versei

Lassú zúgás, mint egy lélegeztetőgép, neonkattogás. / Állsz a májfoltos csempén, sápadt áruházi fényben, / a jégre fektetett hús vértelen árnyalatait figyeled. / Szédült verebek hangja, nem látod, / csak sejted őket. Sehol egy ablak. / A partmenti barlangok száján bezúdulnak a vizek, / tenyereden kiüt a só, a fiókák kirepülnek belőled.

 

 

Kemenes Henriette 1988-ban született Nagyváradon. Kinde Annamária-díjas költő, műfordító. Jogot tanult, jelenleg magyar nyelv és irodalom szakos hallgató. A Várad Kulturális Folyóirat szerkesztőségi titkára, az Élő Várad Mozgalom és a FISZ tagja.

 

 

Dokein

Ahogy a megkeményedett részekkel kezdem,
körmeim közé csípem a felvált bőrdarabot,
az egész nem nagyobb egy kimúló gondolatnál.
Aztán óvatosan húzni kezdem, és lassan leválik
az arc, a bőr és a hús és a rostok, a vérerek. 
Az erek, amikről a vének azt hazudják, hogy
vezetnek valahová. Vastagon gomolygó kékesfekete
füstöt eregetnek fogatlan szájukon, így mutatnak irányt
a ködbe. Neked majd bólintanod kell, mint aki érti
őket, csak a port nézd magad előtt, és várj türelmesen,
amíg reszkető kezükkel homlokodra rajzolják a jelet.
Koponyám mélyedéseibe új sivatagokat hord
a szél, a varratok közt felbuggyannak a tengerek,
és tudom, hogy bármeddig járom ezt az arcot,
amíg világ a világ, örökké eltévedek.

 

 

Minden, amit a hús mozgásáról hazudtak


                                               Most mondjam el, hogy nem áll össze
                                                               szellemem; roncsok nemzenek
                                                               roncsot agyamban”
                                                               Petri György


Elmondhatná, hogy nem bánt meg semmit.
Ráereszteni a láncon kiéheztetett türelmet
erre az összecsomósodott dadogásra,
majd elapadt csapsejtekkel várni, hogy
az eső eltakarítsa helyette a nyomokat.
Aztán a bűntudat csíráján elnyomni
egy csikket, - ez mind megbocsátható.

Álmában az állatok mindig megérzik a vihart,
de a valóság lovait elnyeli egy nem létező folyó.
A homokkal megrakott szekér önzése,
akár málnaszörpön a szódavíz, fekete
orrlyukaikon felzubog a habos vér.
De a hullámtetőn pergő
makkoknak semmi közük
a haldokláshoz.
Az övéhez legalábbis nincs.

Leomló hasonlatok partjai, minden
rendszer a káosztól kapott könyörület.

Hetek óta egy szörnyeteg szájában él,
egy forró szikével besütött ajkú, nyirkos
üregben. A küszöbön zuhanórepülésben
vágódnak mellkasába a vándormadarak,
és ahogy ott áll, egyik kezében kalapács,
másikban valami rossz isten,
nem tudja mihez kezdjen.

Menni és félni. Félni, hogy a szembe jövő
ismeretlen, minden ok nélkül arcon üti.

A vállak súlya lemérhetetlen.

Most, mint egy vonatablak,
becsukódik a test.

 

 

Hullámtörés tegnap ilyenkor

Hogy nekünk már végleg oszt-ha-tat-lan-nak kell lennünk,
hogy akárhová bújnánk, valamelyikünk úgyis felfalná a másikat.
A térdzátonyok remegései apró hullámokat lökdösnek feléd,
és a tenger madarai fészkekkel bélelik ki a csigolyák szirtjeit.
Az eget lapáttal hordják majd fölénk, talicskáik csikorgása 
sárosfekete nyomokat hagy a fehér falon. Aztán köpnek egyet.
Mégis visszamész, elképzeled a naplemente pontos helyét.
Már tudod milyen egyszerű az egész, ebbe nem fulladhatsz bele.
Ciklámen virágok csorognak egy görög motel antikolt faláról,
olcsó agyagedények mindenütt, sütkérező halászmacska,
a kávézó olajfoltos papírabroszait langyos szelek tépkedik.
Ez a giccs most te vagy.

Aköltés időszaka veszi kezdetét,
a k ö z e l e d é s metamorfózisa.

Lassú zúgás, mint egy lélegeztetőgép, neonkattogás.
Állsz a májfoltos csempén, sápadt áruházi fényben,
a jégre fektetett hús vértelen árnyalatait figyeled.
Szédült verebek hangja, nem látod,
csak sejted őket. Sehol egy ablak.
A partmenti barlangok száján bezúdulnak a vizek,
tenyereden kiüt a só, a fiókák kirepülnek belőled.