Závada Péter versei

Részletek

(Szerda Zsófi felvétele)

Závada Péter 1982-ben született Budapesten. Költő, dalszövegíró, Akkezdet Phiai frontembere. Második kötete Mész címmel látott napvilágot a Jelenkor Kiadó gondozásában, 2015-ben.

Családi album

(1)

Korántsem bőkezűsége, inkább

arányérzéke lep meg, ahogy eléd

szórja fényét és árnyékait a nap:

kétféle magvat az éhes madaraknak.

Mint egy nyílhegyet, a szemlélődésből

valami kiránt, az alkonyuló morajlásban

találod magad. Az éjszaka még egyszer

nagy levegőt vesz, a parttól visszahúzódik,
mielőtt kiáradna.

(2)

Szakadár napok, kitaszítva terveink

folytonosságából, előrelátásunk

holtterében: ez volt az augusztus,

körmünkre ég a nyár.

A fák zokogása a kertből behallatszik,

összetéveszthetetlen kánonjuk

az ablaküvegen kopog: halott nagyszülők

csontos ujjai, kiknek a lecserélt
zárakhoz senki nem adott kulcsot.

(3)

A szó árnyéka elképzelt hely,

a lebegés alakja a fényt
kitakarja.

A mondatok,
mint fekete fülbemászók,
a papírról eliszkolnak,
lukat rágnak a dobhártyán,
az agyban fészket raknak,
– sose hallgat el többé

a ciripelés.

(4)

Nincs más hátra,
mint beköltözni ebbe a zuhanásba,

belakni egyre gyorsuló
emeleteit.

Az üres beszéd vakolatát

levertük, hogy alatta elfeledett

énünkkel találjuk magunkat

szembe, egymásba falazottan.

(5)

A szemgolyók szivacsai felitatják

a látványt színeivel, formáival:

a tárgyak helyén kivágott sablonok.

Mint matricákat egy albumba

– mit ragasztasz beléjük?

(6)

Hol a fogyatékos öcséd?

A verandán? Ki hagyta kint,

miközben leszakadt az ég?

Senkinek nem jutott eszébe

behozni, csak ül, és az eső

a szájába esik, mint egy szökőkútból,

szájából madarak isznak.

Kurzív lombok

(1)
 

Abból építkezik az este,

amit a takarásban talál:
szétmorzsolódó raklapokból,
feketére mázolt farostlemezekből.

Igék bukkannak elő váratlanul
a süllyesztőből. Állnak előttünk
meztelenül, munkafényben.

Felületük van, kiterjedéseik.

(2)

A hold meggyőz, érvényes állítás.

Ahogy előrehalad az éjszaka,

vonásai tapinthatóvá válnak.

Kurzív lombok a szél zárójelében,

az ágszerkezet operai szélessége.

Élénk zöldjei visszaírják

a tisztást a nyárba.

(3)

Az erdő is csak azért van,

hogy beszélni lehessen róla,

hogy megállapíthassuk,

az erdő égig ér.

Pedig csak egy üres doboz kell,

máris kezdetét veszi a játék,

és akik eddig a berendezett

szobákat nézték, azoknak most

a csupasz falak nyújtanak biztonságot.

(4)

A sötétség egy láda,

két oldalt függöny határolja.

Valaki átsétál rajta.

Nincsen neve.

A rivalda fényköre

lukat üt a tér folytonosságán.

Belelépsz, nem marad
kitöltetlenül.

(5)

A színpadon egy amfiteátrum
lejtősen süllyedő lépcsősorai.
Bolthajtások, oszlopfők -- robusztus
tömegét a tekintet, akár egy kamera
optikája, képtelen befogni.

De fölkapcsolják a világítást
a nézőtéren, és a fehér drapériával
letakart széksorok magukat
tükörszínpadként újraolvastatják.

(6)

A mozgás súlytalan átlói
összekötik a tér távoli
pontjait, mintha mindig is
összetartoztak volna.

Festett alak a test
paravánján. Becsukják,
de senki nincs mögötte.

(7)

A nyitások és zárások

ritmusa elszigetel, 

ugyanakkor átjárhatóvá is tesz

-- ez a bebocsátás

és kiengedés rítusa.

Mégis ha valahol egy puszta

ajtókeret árválkodik,

máris azt várjuk, hogy valaki

bejöjjön rajta, míg ha ugyanő

az ajtó hiányán lépne át,

nem hinnénk neki.