
Bognár Péter verse
- Részletek
(fotó: Fegyverneky Sándor, Artisjus)
A fényes rend
(részlet)
Úgyhogy a kis csészealátétbe,
amit otthonról loptam, ebédre
egy négybe vágott gilisztát tettünk,
beraktuk a bokorba, felettünk
a tojó rikoltozott az ágon,
belesek a fészekbe és látom,
hogy négy csupasz fióka van benne,
mintha kis űrlények lennének, de
aztán visszahajtottuk az ágat,
és lassan, így, hátraléptünk hármat.
*
Csigaháton utazik a cirkusz,
hangyák, szöcskék,
apróbb madarak,
méhek, lepkék,
szarvasbogarak
ülnek a málhák hegymagasán –
lassan kúszik a csigakaraván.
A hangya az erőbűvész,
izomerejével
általában hatalmas
sikereket ér el:
felemel egy halott legyet,
feje fölé tartja,
viharos taps, minden néző
csodálkozik rajta.
Fűszáltánc és égbeugrás,
ez a szöcskék száma,
mindenféle állatnak és
korosztálynak szánva:
felmásznak a művészek egy
száraz kóróvégre,
átfordulnak s felpattannak
az erre szánt égbe.
A madarak mutatványa
– szépség és rettenet –
lassú füttyögéssel várni
egyenletes szelet.
Hogyha megjön, rugaszkodnak,
s mozdulatlan szárnnyal
szlalomoznak, szórakoznak
tősgyökeres fákkal.
Míg az eddig tárgyalt számok
végül véget érnek,
hátul komoly nyolcasokat
táncolnak a méhek.
Velük libegnek a lepkék,
jó ellenpontképpen
szabálytalanságot hintve
szét a színpadképen.
Elfogynak a műsorszámok,
hazaindul a nép,
de a cirkusz előtt várja
még egy nagyszerű kép.
Teljes, fényes páncélzatban
mozdulatlan, kopár,
ősi szörnyek ivadéka:
áll a szarvasbogár.
Csigaháton utazik a cirkusz,
ha megállnak
és sátrat vernek,
százlábúak,
kövér, bölcs tetvek
állnak a sorban, hogy ma talán… –
lassan kúszik a csigakaraván.
*
Szünetben megmutatta a Gólya,
azt mondta, ez az eredmény, hogyha
az ő tulajdonukat, hiába,
hogy sajnos, és két karját kitárta.
A lábuknál fogva, párosával
kötötték össze őket egymással,
a négy fiókát, és fel a fára,
anyádra esküdtél, ez az ára.
*
A cirkuszos fogalmazásomra
hármast kaptam, Ica néni mondta,
hogy a bohócokról nem is írtam,
se a medvés nőről, mondom, így van,
mivel én a bohócoktól féltem,
ezt már nem mondtam meg, de most érzem,
miután kihívtak egy gyereket,
aki sírt, bár az anyja nevetett,
hogy a kis teniszütővel, kérte,
verjen a lánybohóc fenekére,
a lánybohóc meg, minthogyha sírna,
de a fiúbohóc odahívta,
és akkor ketten elfenekelték,
erre mindenki nevetett, kell még?
de a lánybohóc már kézen járva,
nagy taps, lassan kiaraszolt hátra,
és akkor ostorral a kezében
beszaladt a medvés nő, egészen
feketére volt festve az arca,
forgott, csattogtatott jobbra-balra,
a medve meg oda kellett jöjjön,
mivel egy fakocka volt a földön,
hogy arra a dobogóra lépve
megpróbáljon meghajolni végre.
*
Az anyukám valamit magyaráz,
majd kimennek, azt mondja, hogy a láz…
a többit nem hallom, csak az orvos
mond valamit, hogy valami fontos,
de nem értem, hogy mi, úgyhogy várok,
arra gondolok, hogy átok, átok,
oly piszkos az ablaküveg…, erre,
hogy semmit se látok!, hogy semerre,
és a fejemre húzom a paplant,
a csirke a levesembe kappant,
kappant, koppant, jó itt a melegben,
csak mivel megizzadtam, levettem,
de most, mivel fázok, vissza kéne,
akkor viszont megint, úgyhogy mégse.
*
A lázban az a jó, hogy az ember
forró néger lesz és lusta tenger,
hogy hullámként kizuhan a partra,
halott halhalálból van a habja,
hogy csigák házasodnak mélyében,
és kagylók kagylósodnak, és délen
cetek, cápák, kardszárnyú delfinek
éneklik három szólamban, minek:
miért eszik a csiga algát, hogyha
a bele a haldögöt is fogja?
*
És rohanok egy ismerős tájban,
bírom, mert igen, erős a lábam,
az már ott az Óriáskirály földje,
emelkedő, lassan érek föl, de
ha fölértem, már megint jó, könnyebb,
hidegek nyílnak az agyban, csöndek,
és azok visznek.
És elfelejtődsz.
Tudod, hogy vagy, hogy lassan emelkedsz,
míg el nem éred a fennsík szélét,
tudod, mert így szólsz magadhoz, nézz szét!
És lassan lemállik rólam minden,
terhessé válik, hogy csönd van kinn, benn,
mert ez már az, északi irányba,
arra, ott az Óriáskirály vára,
a fák méregcsíkja végig barna,
benne egy kis halom birka hangja,
a fák vajon milyen fák lehetnek?
semmit sem tudok, mindig heteknek
kell eltelnie, mindig éveknek,
míg valami kiderül, bégetnek,
a koponyák szólnak a szőr alól:
amíg nekünk is kitárul az ól,
hogy eggyel világosabba érjünk…
Vagy? Addig mi maradt? Addig élünk?
Élünk bőrünkre rakódó porban?
Fogadd el! És: elfogadom, jól van.
Pedig milyen könnyű is lehetne!
Arcunk belehunyjuk a melegbe,
és szemgolyónk ezáltal megtisztul,
így kifürödni!
Most olyan, hogy egy szál kukorica
meg egy egész pipacsföld, egy lila
levendulaföld fehér a portól.
Ott, arra meg minthogyha a holdról
telepítették volna a fákat,
a levegő mozdulatlan, állnak,
te pedig nem mersz hozzájuk érni.
A fa az ilyesmit vajon érzi?
Hogy nem tudja felfogni az eget?
És hogy épp így találkozik veled,
az a gyökeréig lealázza?
Vagy közömbös? Nem érdekli? Másra
koncentrál addig? És emberről nem
vesz tudomást eleve?
Ha tőlem
kérdezne ilyesmiket valaki…
hát… furcsák lennének a szavai.
Légzés és lépéstáv és nyugalom,
elfelejtem, magam mögött hagyom,
lábra láb, a láb, a láb lazábbra,
vagy csak vagy, vagy csak annak a vágya,
mintha állnál, benne az időben,
üresen, kifosztottan, időtlen,
bokor, fű, kiégett fű, sorolom,
mondom, hogy mindegyik a rokonom,
por vagyok, nem szabad beleveszni,
hát meg kell nevezni mindent, ez mi,
bokor, fű, kiégett fű, keréknyom,
és mindnek örülni kell, de szép gyom!
mintha lefújná rólam a létem
egy hűsítő légáramlat, értem,
hogy részt kell venni benne részvétlen,
megfogom, kihelyezem és nézem,
ez a félelmem, hogy nem fog menni,
jól látható! látod? látom! – ennyi,
ez itt a világból lett kivonva,
és most a képzeleted kibontja,
kibontom, összetétel: félelem…
nem! hogyan? ezt kérdezzed! kérdezem,
és próbáld meg elérni a pontot!
nem megy… – narancsos üdítőt bontok.
Bognár Péter