
Nagy Hajnal Csilla versei
- Részletek
Nagy Hajnal Csilla 1992-ben született Losoncon. Költő, az Irodalmi Szemle Online szerkesztője, jelenleg Budapesten tanul. Kötete 2016. őszén jelenik meg a Kalligram Kiadó gondozásában.
Otthon
Az Ikeába járok ceruzáért
és megnézem az összes
lámpát, amit ott felejtettél
és beülök a fotelokba
úgy csinálok, mintha
tegnap épp te ültél volna bennük
pedig már legalább hét éve nem
se itt se máshol, de valahogy
úgy csinálok olyankor, mintha ezt nem tudnám
és te meg biztos azt gondolod
nem ez az a hely, amiről
két verset is illik írni
pedig nem tudhatod nekem e tájék
mit jelent, de a helyzet az hogy
semmit, mégis otthonom
és rágyújtok az egyik nappaliban
te meg kizárnál, mint anyát ha
az udvaron
pedig ő csak haza akart menni a
füsttel, azt hiszem mindig
Rozsnyó felé fújhatta
és én se teszek mást, mert
bármelyik irányba is fújom,
előbb-utóbb lesz arra egy Ikea.
Semmi sem történt
Amikor először találkoztam
Istennel,
még egészen fiatal volt,
pályája elején,
mondhatni.
Egy házibuliban mutattak
be minket egymásnak,
sokat beszélgettünk aztán
rovarokról – egyikünk se
tudott róluk semmit
(teremtés ide vagy oda)
innen tudtam, hogy
bejövök neki.
Hosszú ősz szakáll óvta
a kéretlen, bámész tekintetektől a
kamasz pofát.
A végén valahogy megint
egymás mellett
kötöttünk ki a fűben,
de a csillagokat csak úgy
néztük, akárha a
plafon lett volna felettünk.
– Én egyébként mindent tudok –
vallotta be egy hosszabb csend után.
– Mindent? – kérdeztem és
nem mertem elképzelni.
Nem válaszolt.
Egyszer mintha egy pillanatra
összeért volna a kezünk, de
végül
semmi sem történt.
Utána hetekig nagyon
nehezemre esett
maszturbálni.
Nászinduló
Mostanában minden
házassággal kapcsolatos
képzelgésem akörül forog, hogyan
szöktetsz meg az
esküvőmről
azzal az egyenruhàs férfival, akit
a jòsnő szerint
két év múlva
fogok megismerni.
Kifutófiú
„Megöregedtél,” szólt, még egyszer régen,
vagy tévedett, de
inkább egyik sem, mert nem
szerette, ha efféle
meghatározásokba zárom.
Ma szőke volt.
De nagyon szőke, annyira, hogy
olyan volt, mint akire, hát szóval
hogy végre valakire
tényleg rámondhattam, hogy
szőke.
Azt mondta, nevette, vagy
csak amúgy súgta, hogy
ma semmit sem akar
szimbolizálni, se teremtést, se
kiadós ebédet, sem pedig
engem vagy téged.
Ennyi volt ő, egy Pizza King
kifutófiúja, aki épp életem
legszürkébb keddjén a fülembe súgja, hogy
adjak már neki ezernégyszázötvenet és
mehet, mint a fiú, akinek minden
gyöngéden belémlehelt mondata
úgy hangzott, mintha épp bevallaná, hogy
nem szeret.
Mesék a fejéből
A kocsma mögött úgy szorítva őt magamhoz
mintha bármi is múlna rajta
sötét volt és a szomszéd udvarban egy
kutya ugatott
igyekezett hangosabbnak tűnni
mint amennyire félnünk lehetett tőle
szóval szorítottam ő pedig igyekezett
hangosabban szuszogni mint amennyire
félnem szabad volt
tőle vagy magamtól
már nem emlékszem
és érezte persze hogyne érezte volna
mindig érezte hogy
alig bírom már elviselni a
nadrágom szorítását
és hogy mi jutott éppen eszébe
talán valami amit mondtam vagy valami amit
nem
szorosabban magához húzott és annyit mondott:
„csodálatos apa leszel csak
nem az én gyerekeimé.”