
Czapáry Veronika versei
- Részletek
Czapáry Veronika 1975-ben született. Író, költő, irodalomszervező, üvegművész. Regényei: Anya kacag (2012, Jelenkor Kiadó), Megszámolt babák (2013, Scolar Kiadó). Honlapja: www.uvegsztori.hu
Nem látszik rajtuk
Kifogják maguk, és szeressenek,
nem látszik, hogy nem sikerült,
még akarni sem lehet.
El sem mondhatom neked.
Elfutottál,
így tovább élek.
Mondtam,
hogy nem semmire,
össze kell szednem magam,
ég a villany és öt óra,
csak szerettem volna.
Ez érthető, de nem érdekelt,
nem is volt semmi,
Ki kell használni az égi képeket,
amikor olyan szép a táj, hogy igazán pompázik,
amikor olyan igazán szép,
nincsenek gúnyos, borzalmas és gennyes sebei,
amikor olyan szép a táj,
olyan igazán szép, ezért
akartam neked elmondani.
Olyan jól ecsetelted
Bejött, és lazán áttette az egyik lábát a másikra, akár egy nő.
Úgy fogunk meghalni, hogy nem sikerült.
Mint valami emlék. Nem volt baj.
Bejöttél hozzám, fényes voltál,
csak ültél velem szemben és néztem ezt a fájdalmas mozdulatot,
vártam, mikor lesz már vége, igazán vége.
Pedig kipróbáltam mindent. Olyan jól ecsetelted.
Karchomok
Gyenge vagyok. De hát hogyha nem félsz,
az még nem jelenti azt, hogy nem élsz.
És hogy fölösleges mindez. mert az egyetlen pont,
ami legalább egy angyalt odaadott,
elugrált a sávon, ez már a földbe látás Virágom.
Most bámulhatod, hol húzzuk meg a sávot,
mindegy, hogy hamu, vagy por, vagy karchomok,
húzzuk meg azt a sávot, egy kis sziget,
ami be lett tördelve, azt tördelni szokás,
vadul, és nincs ám kegyelem, mindet.
Folyik el Nakonxipánba
Tudom, milyen az a gyermeki érzés,
amikor sósavba mártasz,
és ruhám folyik. Folyik el
esetleg Nakonxipánba,
ahol szeretik egymást, olyan igazán,
és ez nehéz.
Nincsenek szeleburdi városok,
csak furcsa városok, és hülye kőpadok.
Ott minden kiderül,
az lesz az a város, ahol minden kiderül.
Lecsurog a falakon a kétségbeesés,
minden reménytelen szerelemre fény derül,
a kétségbeesett és elvesztett mondatokra,
Annára is, aki úgy tűnt örök,
elcsépelt szavakra és elfeledett zsebkendőkre,
a hitre, hogy ó ne hidd,
eljöttünk, mint még soha,
mert Nakonxipánban viszontszeretnek a szeretők,
a rárakódott évek nem számítanak,
nem látom az arcod és tudom, hogy a ruhám folyik,
folyik el esetleg Nakonxipánba, ahol szeretik
egymást, olyan igazán
és ez nehéz.