
Borbély András versei
- Részletek
Borbély András 1982-ben született Gyergyóremetén. Költő, irodalomtörténész, a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem oktatója, az ÚjNautilus művészeti portál főszerkesztője. Legutóbbi kötete Szél címmel látott napvilágot a Fiatal Írók Szövetsége gondozásában, 2014-ben.
(Szöllősi Mátyás felvétele)
A vérrágó bagoly érkezése
Valahol bársony és rothadás között
érlelődik a szarvasbőr-éjszaka,
egerek, férgek köztársaságára
telepszik tömény káromkodás.
Ördögnek adták el ezt a kis falut,
növesszen lábkórt özvegyembereknek,
a gyermekeket máshova szállítják
micimackós iskolabuszon.
Vagy eladták a gyermekeket másnak,
kiszórták a földekre, mint a trágyát,
remélik még: meglátják Budapestet,
s kiokádja őket a város.
Az alkotmányba nem foglalták bele
a szeretet nevét, csak a nemzetet.
Valahol bársony és rothadás között
egyre mezítelenebb a fény.
Mint minden állatot
előredől hogy el ne ejtse
előrebukik majdnem
valami odacövekelte
meg nem foghatom innen
mi lenne az ami megtartja
jelképes viszony a póráz
jelképes viszony a pajta
olyan mint nekem a kórház
érdemük szerint gyógyulok
örülnek nekem ha élek
örülnek nekem ha meghalok
nem érdekes hogyha félek
saját szagában otthonos
ki nem hűlt egész a teste
megpörkölte a villamos
áram bebarnult a sebbe
nyissátok ki most a kapukat
vendégek jönnek és kocsik
tegyetek bővebben apunak
káposztát köretet husit
előrehajol hogy el ne ejtse
de előrebukik majdnem
szájába veszi a falatot
eluralkodik egy hangnem:
„mikor is jártunk mi nálatok
legutóbb talán tíz éve
akkor is vágtunk egy állatot
kifojt a hóra a vére
kár hogy nem gyakoribb állapot
humán közösségiségünk
mindenki elmegy már faluról
mi meg itt szűkösen élünk
mondd csak meg Ferikém nálatok
is túl sok a büdös cigány
Ferikém hát ezek állatok
tehetném mind kiirtanám
vegyetek még a hurkából
ott meg az ecetes hagyma
az asszony nyitott egy turkálót
de nincs belőle sok haszna”
előrehajol hogy el ne ejtse
tekintete most bánatos
nincsen rá szava hogy kifejtse
olyan szép most mint az állatok
Gyermekhús
mikor a lépcsőre kiteszik
rosszakat gondol az anyjára
mikor az odorból leszökik
megretten benne a halála
amikor este imádkozik
az apja cipőit csodálja
amikor ágyában nem alszik
be akar lépni a nyomába
mikor lent megy nyűni az anyja
kis bárány futkos a nyomába
egyszer még elteszik láb alól
levágják vágyván a husára
Ká
Ékkel írt táblák a községi éjszakában,
hajnalban madarak, hallgatag kövek,
kopp-kopp, bekékül a Ká
kőtáblák gyomrába kéretlen,
vesszen Jerikó, érjenek kurtán körbe
nyolcezer éves csigalépcsők,
kosok vére, karók, kévék és karmák,
nyolcezer éves csigalépcsők fallá,
galambvérrel apolgatott sínek,
lassú pók magánya, falrepedés, köh, köh,
rövidnadrágos menekültek vonaton Afrikából,
ne kérdezd meg, pilóta lennék vagy gyerek,
katona, önkéntes, meg-nem-született bárány,
hajnalban vonatok, gépek és kövek,
éled a fal, mint a kenyértészta,
krí csú csúő vicci csue,
láncokat csörgetnek csőrükben madarak,
és ismerem a neved,
hajnalban keltem, madarak, kőtáblák betűi, Ká,
s hogy miféle korona zárta körül fejed,
szorította agyad,
a gyermekkor krúgató vadlúdjait is látom,
az évszakok körkörös múlását,
látom a kiszikkadt földet, bocskorod kötését,
szülőföld, Homeland Security,
rabszolgák kunyerálnak a pesti kánikulában,
kosok vérét, dinnyék, ananászok, hagymák
rostját és füstjét, és látom az áldást,
de fél lábam valahogy kilógott alóla, és a fél vállam,
s azt a repedést a szikes, köves pusztaságban,
az elkerített Édenkert peremén,
ültem ott én is egyedül egy délután,
kettő és fél három között mangore-levél ragyogásban,
szalamandrák szökdeltek a napból,
és már-már megszerettem a földet,
s életemet, ezt a múlandó adományt,
krúgattam majdnem, mint a vadlibák, krú, krú,
s épp hogy szárnyam alá nem bújtattam a fejem, krú,
túl erős nap, láttam koronádat,
nem őrült király, nem ismeretlen ám Ká,
csak az az egészen értelmetlen barázda,
és én sem bírtam elviselni, elismerem,
csupán gyávább vagyok ölni, mert előttem mások már öltek,
és én sem tudok már élni az adománnyal,
elviselem, dolgozom és vágyom titokban a vérre,
vágyom látni, hogy többé már nem él,
ott fekszik csendben, végleg, mozdulatlan,
nem kiált halála az égre, kő a feje mellett,
és megszeretted akkor megölt testvéredet,
hisz ez a csoda, Ká, ez a béke, tudom,
én is efféle békére vágyom,
boldogan nézném, hogy nem mozdul a másik,
alszik a vére, s én végre egyedül vagyok, nincs mire vágynom,
vun kruó csüe vicce csú,
tiéd az egész kiszikkadt térség,
a tűz és a kő, s az egész geológiai bálvány,
csillagok, repkény, szerelem s víz nélkül,
és a nyolcezer valahányadik éjszaka és nappal
nélküli éjszaka vagy nappal,
és hajnalban az ékkel írt táblák,
szívedben kinőtt ez a rózsa, Ká,
jártam ennél a kútnál én magam is,
ismerem kemény, magányos szívedet,
tiéd a sivatag szökőkútja, Káin.
A kígyóprém arcú férfi
Leült mellém egy férfi. Arca napszítta kígyóbőr,
mintha forró tűvel lyuggatták volna össze.
Ismertem őt, alattam járt az általánosban:
izgága szabálysértő volt, akit fölemelt az is,
ha elszenvedhette a megérdemelt büntetést.
Van már öt-hat éve annak is, hogy egy este,
ahogy hazafelé mentem, kiszállt egy fekete Audiból,
az utcán nem volt világítás, ő pedig tökrészeg.
Fenyegetett, felajánlotta, hogy akkor ő hazavisz.
Mondtam neki, hogy itt lakom száz méterre,
ne vigyen, de megsértődött ezen, mi az, hogy
nem, mi az, hogy nem ülök be a fekete Audiba.
Aztán váratlanul arcon vágott, szemüvegem
törötten repült a sáncba. Meglepetten álltam,
bénán a sötétben, vártam a következő ütést.
Talán reménytelennek talált, beült, továbbhajtott.
Furcsa, de nem nagyon haragudtam rá akkor,
túlontúl érthetetlen volt váratlan támadása,
kacagtam is magamban az egészen: micsoda este.
Tudtam, majd semmire sem emlékszik az egészből.
Tegnap leült mellém, figyeltem, mohón, rutinosan,
s valami iszonyú elveszetten emelte oda fittyedt
ajkához a sört. Szemét nem láttam, követhetetlenül
éles és vak volt a nézése. Mint a kígyóé, ki megmar,
mert rátapostak. Aztán a mosdóba ment, s mikor
kijött, láttam a járásán: öregszik. Kicsit tartottam
tőle, megissza a sört és ököllel hirtelen arcon vág.
Most jól esett volna egy kicsit. Tegnap este nem
beszéltünk egy szót sem. Ettünk valami nagy közös
asztalnál. Értelemvesztésünkben is volt valami közös.
Valaki, akire tudok gondolni. A kígyóprém arcú férfi.
Idegenek
Hívták Istennek is,
de lehet, csak tükör volt:
nem tudni, honnan meríti
hatalmát a tudás.
Mondják,
költőktől származik minden,
s minden nép költő
– asztaltáncoltató tehát,
más idők bohóca, alvajáró.
De hazudnak a költők:
igazság nélkül
élni nem tud az ember,
hazája ezért lesz
homokból kelt légvár.
De közben nem ismerjük
életünk sivatagát,
idegenek vagyunk mindenképp,
vágyunk a halálra.
S nem tudom már,
a Más nevét szabad-e keresni,
vagy felejtsem el nyelvem,
s éljek, mint a por,
szabadon, hűtlenül?
Mert meghal a név.
Csak a szerelem méltó
ehhez a földhöz.
De arctalan az is, mint a sivatag,
s a halál.
Istefanos
Éjjel álmomban Istefanost láttam.
Ketten ültek egy mediterrán szobában
késő este, mely éjszakába hajlott.
Csak ültek a sötétben mozdulatlan,
egymás lélegzetéből merítve erőt,
szó el nem hagyta szájuk.
A másik, kit Mesternek neveztek,
a sarokban már nem is volt látható.
És Istefanos szíve valahogy megtelt
keserűséggel, vággyal és gyűlölettel,
fölkelt, s mint dühös éjszakai madár,
lepleit magára tekerve kilépett a házból.
Ő volt Istefanos, kit később megköveztek.
A szobában nem maradt utána más,
csak forró, elhasznált levegő.