Hírlevél feliratkozás

Keresés

undefined
undefined
undefined
undefined
undefined
undefined
undefined
undefined
undefined
undefined
undefined
undefined

Baranyi Gergely versei

Próbálsz elvonatkoztatni tőle, / párhuzamosokat húzol a kollégium / konyháitól a panelházak tetőteréig: / elmaszatolod az utcákat, a kerteket, és / nem engeded az alakjával összemosni

Baranyi Gergely 1989-ben született Keszthelyen. Költő, egyetemi hallgató. Debrecenben él. A FISZ tagja.

(Mészáros Anna felvétele)

Hazaút

 

Lejutni a legmélyére.

Különben a gyűlölet

– ha nem vakulsz meg –

rácsavarodik a felsővezetékekre,

panelházak teraszára,

és nyersen szétfeszít belül

minden gyámoltalan struktúrát.

 

Ahogy a köd átszivárog

a redőnyödön –

az ágyban fekszel, épp

magadhoz emeled a bögréd.

Mereven nézel magad elé:

így halsz bele a saját testedbe,

hermetikusan lezárt burokban

forogsz a saját nyelved alatt.

 

Beáll a busz a padka mellé, és

leoldom a görcsöket az antennákról,

vezetékekről, teraszokról –

e furcsa zarándok-menetről a húst.

Közben arra gondolok, amit

akkor mondtál, amikor először

mentünk haza együtt.

 

 

Hazaút II

 

Nem lehet mögé látni.
Nem vet árnyékot az ablakon túlra,

az utastérben is csak a korlátra

feszülő kezét érzed.

 

Próbálsz elvonatkoztatni tőle,

párhuzamosokat húzol a kollégium

konyháitól a panelházak tetőteréig:

elmaszatolod az utcákat, a kerteket, és

nem engeded az alakjával összemosni.

 

Az igazat megvallva akkor sem fordult feléd,

miután meghánytattad egy üres szökőkútba

egyszer úton hazafelé.

Amikor hazaértetek, kapcsolatotok

véget is ért abban a mozdulatban,

ahogy a balerináit a mosdókagylóba dobtad.

 

A lába elemelkedik a busz padlójától,

néhány ember odébb áll, ahogy előre nyomul.

Utoljára még hallod, ahogy a szökőkútból

feltörő vízzel majdnem egy ütemben

kopognak sarkai a járóköveken.

 

 

Hazaút III (gyalog)

Emlékére

 

Tegyünk banális kijelentéseket.

Például, hogy egy olyan korban élünk,

amelyben mindenki meghal.

Vagy, hogy csupán a lesből marással

győztes győztesek uralják a földet.

 

Azonban mindez kívülről nézve

már úgysem számít.

Lassan folynak egymásba

a változékony utcaképek,

mint ahogy a troli elmegy egy

rőzsét gyűjtő asszony mellett.

 

Legutóbb akkor láttalak, amikor

egy játszótér melletti pad háttámláján

ültél és cigarettáztál. Azt kérdezted,

hogy nem én vagyok-e, akivel nem rég

találkát beszéltél meg, még egy nevet

is említettél, de már nem

emlékszem rá pontosan.

 

Mára összemosódott az illatod

a lakóparkkal és a játszótérrel,

amiket hazaúton naponta érintek.

 

 

Hazaút IV

 

Ha összefutunk a megállóban a nap végén,

nem beszélünk egymással az unalomig

ismételt napi felismeréseinkről.

Például arról, hogy melyik busz melyik után

áll be a padka mellé, de a közösen

elszívott cigarettánkat sem hozzuk szóba.

Ültünk a sáros konyhakövön, úgy

tépted ki a kezemből – mélyen leszívtad

a füstöt. Közben azt ismételgetett,

régóta tudnom kéne, hogy nem vagy jó.

Többet nem akartál elárulni.

Én közben arra gondoltam, milyen lenne

egy az egyben megismételni egy beszélgetést –

egy hangsúlyt sem változtatni akár

öt évvel ezelőtti szavakon.

Az egyes hangokba ivódó füstre, és

az ablakokon betörő fénypászmákra viszont

nem emlékeztet semmi. Talán messzebbről

a busz reflektora látszik ­­– percek óta késik.