Orcsik Roland versei

Részletek

Orcsik Roland 1975-ben született Óbecsén. Költő, író, műfordító. Sziveri János-díjas. A Tiszatáj folyóirat szerkesztője. Legutóbbi kötete Mahler letöltve címmel látott napvilágot a Kalligram gondozásában, 2011-ben.

Nyelvemlék

Ficánkoltál a karomban,

húzzam fel a redőnyt.

Porszemcsék csillogtak

a reggeli napsütésben,

számolni kezdtem őket,

hangosan, szerbül.

Anyanyeled magyar,

apamondatod más;

két nyelven, megosztva

hallod: annyi a nyelv,

ahány csillag a táguló,

jelentésüres űrben.

A szétporladt bolygó

fénye csalóka maradék,

mint egy kiégett nyelv-

emlék szétszórt csikkjei.

Úgy kalimpáltál pici

kezeddel a csillag-

szemcsék sűrűjében,

mintha szét akarnád túrni

a szláv-magyar szavak

robbanékony naprendszerét.

Öt másodperc

Tik-tak –

mondtad büszkén első szavad,

ősnyelveden a hang

forrásként fakadt.

Tik-tak –

mondtad jókedvűen,

a nagy falióra felé

nyújtva kezed.

Tik-tak –

ismételted,

az óra mechanikus

ketyegése volt a válasz.

Tik-tak –

mondtad szuszogva,

mintha ez a pár hang

lenne lélegzeted.

Tik-tak ­–

egy hanyag mozdulat,

s a vén vekker nyögött

pihesúlyod alatt.

Nem kopik a hang

Beütötted a fejed

a könyvespolcba.

Nyüszítettél, mint a sok

kopott kötet.

A parkettán ültünk,

billent az egyensúlyod,

mint dió a betonon,

nagyot koppant homlokod.

Lila pecsét maradt

a bal szemed fölött.

Koppant a fejed,

kong a fejem:

nem kopik

a hang,

nem kopik

a hang,

nem kopik

a hang,

a lila koppanás

a bal szemed fölött.

Relikviák

Elpattant egy ér a szememben,

fátyol borítja a szemfehérjét,

homályosan látom a képernyőt:

rezeg a betűkkel aládúcolt,

rozoga épület.

Kopnak a tárgyak körvonalai,

foltosodnak a történetek.

Nincs már karnyújtásnyira,

nehezen reprodukálható

a nagyszülői kép.

Szedelőzködik a fáradt gondolat,

álmosan pakolgatja kevéske motyóját.

Nemsokára eltűnik, mint csupasz

szobákból a családi relikviák.

Gyanta

Az após garázst épített

az udvarban;

ki kellett vágni az öreg füzet.

Hegesztett vasrudakból

az alapszerkezet, fehér

lécek tartják a hullámos tetőt.

Egy reggel aranyló

pecsétek borították a kocsi

kék karosszériáját.

Még védekezett a fenyő:

gyöngyöző váladék csorgott

a frissen gyalult lécekből.

Tél van, nyikorog az idő,

olajozatlan a bejárati ajtó.

Néhány csepp is elég lenne.

Ütésnyomok a falakon,

sérülések a polcokon.

Gyantacseppek a bőrömön.

Holtág

Reggel arra ébredtem,

puha, hártyás falba

ütközik a kezem.

Alig mozdultam,

mintha kocsonyába

dermedtem volna.

Semmit sem láttam,

de érzékeltem az árnyékba

szűnő fényt.

Egyre szűkebb lett,

addig feszítettem,

míg szét nem repedt

a fojtó burok.

Vedlés közben

látni kezdtem,

kirajzolódott előttem

a sűrű nádas,

színesedett a parti zaj.

Hátamon megrándultak

az izmok,

lefejtettem magamról

a lucskos lárvabőrt,

elővillant a kék,

hosszúkás potrohom.

Lassan kibontakoztak

áttetsző szárnyaim,

hatalmasak voltak,

éles a kristálycsillanásuk.

Ekkor vettem észre,

fekete gombszemű

lények zsongtak körül.

Szárnyuk üveghangja

fenyegetően zörgött.

Éhes angyalraj.

Felkészültem a szűz-

repülésre.