Petrik Iván: Barbárok várakoztatnak
- Részletek
 - Írta: Petrik Iván
 
Mert az a tény igazán rémes (mint ásványzöld / portalanított műbőr fotelben mozdulatlanul ülni / bénító plafonfények árnyéktalan robotvilágában), hogy / kitapintható benne a fix kamatozással együtt járó / alacsony THM, ami a születésétől fogva / együtt növekszik vele.
I.
Írtak olyan orosz regényt a XIX. században, 
amelyben a férfi főhős nem járkál fel s alá 
magánkívül a szobájában? (Nem feltétlenül 
fűtetlen, olcsó, jelzáloggal terhelt padlásszobában, 
de ha abban, annál jobb). Ezt a gondolatot 
még elhessegeti. Továbbgondolja úgy, mintha 
egy kitépett, selymes, használattól maszatos 
folyóiratlapon olvasta volna, amit aztán összegyűr, 
és kidob a szemétbe. Kapucnis, indiánmintás 
pamutfelsőt és fémbetétes bakancsot visel az a fiú, 
aki éppen kiüríti a szemetest a ténfergő 
és túlfűtött délutánban. A bakancs Martens 
utánzat, úgy tűnik. De ez teljesen érdektelen megfigyelés, 
ezért akár nézhetne másfelé is, mintha 
tájékoztató táblát keresne arról a bármiről, 
amit illene tudnia, de nem tud. Vagy 
az ellenkező irányban éppen megjelenne
két fejéből kilógó lángnyelvekkel, az égő hindu isten, 
Agni fekete koson. De akkor el kellene döntenie, 
hogy megőrült-e vagy sem. Egyszerűbb, ha 
nem lát semmit, amit azzal magyaráz, hogy 
elsötétült előtte a világ. Ami mégsem olyan rémes, 
mint amilyennek hangzik. Inkább csak őszi futam 
zivatarok zongoraversenyeinek néma öbleiben. 
Azaz tapsnélküli szünet két tétel között,
amire nem riad föl, és nem dől a vállára senki.
Mert az a tény igazán rémes (mint ásványzöld
portalanított műbőr fotelben mozdulatlanul ülni 
bénító plafonfények árnyéktalan robotvilágában), hogy
kitapintható benne a fix kamatozással együtt járó
alacsony THM, ami a születésétől fogva 
együtt növekszik vele. De szó sincs valamiféle 
betegségről, esetleg kedélytelenségről, vagy 
önazonossága kóros elbizonytalanodásáról, 
mert a THM érti őt, foglalkozik vele, sőt, 
már a nevére is vette. És néha úgy tesz, mintha 
THC lenne, aztán azzal vigasztalja, hogy 
legalább nem hasonlít
senkire. Az 1500 köbcentis közös tulajdonú 
Dacia Duster személygépkocsijuk puha ragadozó-
mozgással elhalad a 8325-ös helyrajziszámú 
lelakott házrészük mellett, miközben mobileszközöket 
használva zártkerti telekrészi létezésről álmodik 
egy kis külterületi legelő, amelyen egyébként 
elfagyott almafák árválkodnak. Tehát álmodozhatna 
akár aranyló gyümölcsökről is. Az epefájdalom aztán 
megroppantja a jeget ezek ünneptelen négyzet- és 
köbméterein. Mindez arra figyelmezteti a pár versszak 
alatt jelentős változásokon áteső lírai alanyt, 
hogy vannak még hagyományos módon rosszul 
működő szervei. Ami, mindent összevetve, megnyugtató. 
Mégsem csak a nyugalom, hanem legalább egyetlen
hagyományosan (meglehet rosszul) működő belső szerv 
az elengedhetetlen feltétele annak, hogy 
felkészültnek érezze magát a regényírásra. 
Olyan regényére, amelynek mindjárt az elején 
valaki (még nem biztos, hogy ő lesz a főhős) 
nem bír tovább várakozni, ezért felpattan, és
fel s alá járkál egy (túlfűtött, földszinti) szobában. 
Kihagyhatatlannak érzi ezt a jelenetet, mint a legutolsó 
három havi nettó jövedelemének igazolását 
a hitelkérelemhez a bank. Aztán úgy hagyja abba 
a járkálást, hogy leül, vagy inkább lezuhan, leroskad 
az íróasztalhoz. Papírt és tollat vesz elő. Mit írjon? 
Levelet? Végrendeletet? Verset? Költségkalkulációt?
Legyen végrendelet. Vagy vers. Aztán mégis inkább 
költségkalkulációt ír. De csak azért, mert nem talált
rímet a „letargikus” szóra. Persze van más megoldás is.
Egyszerűen a lehető legmesszebbre kell hátrálni 
ebből a csapdahelyzetből. Jó. Hát legyen az illető orosz. 
A letargicseszkíj szóra mintha rímelne a podavlenníj. 
Bár kicsit nehézkesen. Jó. A regény játszódjon a XIX. században. 
Később ezt megbánja, sőt szégyelli, mint a kísérletet 
az értékbecslő korrumpálására, de már nem számít. 
Az orosz férfi ugyanis nyugatra távozott, nevet és 
állampolgárságot cserélt. És átélt néhány történelmi 
korszakot, míg végül La Rochelle-ben 
a Residence Club La Fayette teraszáról nézi 
a vizcayai öblöt, vagy Fuldában a Kaufland parkolójából 
a Vogelberg nyúlványait. És csak lassan, nagyon 
lassan veszi észre, hogy elborult az ég. Mindjárt 
esni kezd a hó. 
II.
A vizcayai öböl hóesésben olyan, mint egy
tökéletesen ismeretlen város véletlenszerűen kiválasztott
felhőkarcolójának a tetején lévő étterem üvegportálján 
kinézni, és hasonlatot keresni arra, amit éppen érzel. 
Nem tudod eldönteni, hogy ez jó vagy rossz. De hajlasz rá, 
hogy inkább jó. Bár azt már nem tudnád megmondani, 
hogy pontosan mi. Hasonlatot keresni vagy szédülni. 
Aztán valaki bekapcsolja a rádiót, és kiderül, hogy 
országos riasztást adtak ki. Igen, pontosan, éppen erre az országra,
ahol vagy. Még a délelőtt folyamán várhatóan hatalmas 
hómennyiség zuhan a földre, maga alá temetve 
mindent és mindenkit, és most már csak ez számít. 
Meg talán még az eleve elrendeltség és a reménytelenség 
érzése, amelyet a digitális ingatlannyilvántartás térképének 
különös négyzetrácsos mintázata okoz, ahogy magába fogadja 
a felhőkarcoló tetején lévő étterem, vagy a fűtetlen padlásszoba, 
vagy a zártkerti telekrész, vagy a külterületi legelő 
poétikusan halvány alaprajzát, amelyre remegő ujjad
éppen rámutat.
Petrik Iván 1971-ben született Balassagyarmaton. Verset, prózát, és elvétve történelmi tanulmányokat ír. Gannán él.

						
						
						