Kerber Balázs: Számtan a holdas estékre (részletek)
- Részletek
- Írta: Kerber Balázs
Távol a tértől ásítottak az aluljárók, a lépcső- / fokokon apró koszfoltok lapultak, eldobott szívószálak / gurultak. Szunnyadt az állomás. Néhány cipő kopogott / csak lent a nagy, szürke köveken.
Marco immár biztonságban érezte magát. Becsukták az ablakot, így nem
hallotta a repülőgépek süvítését sem. Mi volt a padlón? Szürke vonalak,
árnyalatnyi kopások, kék tengerben. Kora délutáni kék? Bölcs szakáll alatt
magyarázott a száj? Megfejtésnyi világos. Keskeny, fehér egyenesek mélyzöld
tér közepén. Halvány oszlopok; néhol habozott a kép. Hézagok, lécek,
szikrányi emelkedők. Ha értem a képletet, az ábrát, akkor a napom olyan, akár
egy vidám cédula. Kék, sárga jegyzetlap. Fölmutatom. Közlekedési lámpa? Mehetsz.
Stop. A szakáll értelme. Szemvillany. Nem kell vizsgálni a plafont. Azaz nagyon is
kell. – Dr. Eeklong távol ült az ablaktól; körülötte mappatorlaszok,
zsebórák, kitöltött és kitöltetlen űrlapok, tekintélyes könyvek, szakmunkák,
csillagászati értekezések, kezelési útmutatók, ollók, kések. A számítógép
monitorja azúrosan pislogott. A mélységben alig látszó, zöld betűk követték
egymást. Itt-ott élesebb vonalak szelték át a teret; egy-egy rubrika határát
jelölték. Hol a víz, a part? – Dr. Eeklong úgy nézte a képernyőn az adatokat,
akár növényeket egy erdőben; szár, virág, ősi mozgás gyümölcse. Amott
hajlik, amott beszél. Egy kéz meghatározza saját élőhelyét. Levél, ujj. Legközelebb mit
mutat? Minden négyzetben másik lény. Nyelvük kusza, de közös. A termés bókja.
Marco figyelme elkalandozott, így a doktor sietett folytatni a kezelést:
Ha az egyik oszlop értelmét megfejtem, és továbbadom azt, először csak suttogok.
Halvány a rajz, hangtalanok a lépteim. A résekre nem térek ki, vagy csak óvatosan.
Öltönyömbe józan szél kap; átható, éjjeli szürke. Az ég akár egy reklám a hírlapoldalon.
Rebbennek a ruhagombok. Bármikor felszállhatnék egy buszra. Suhan a járat a lakótelepek
között, magával viszi a samponhirdetést. Még beszélgetnek a lámpák alatt, érvek és
ellenérvek lobbannak el. Kijjebb, a másik megállónál van a kórház. Fény szüremlik
az aluljárókból. Marco elképzelte, amint kapaszkodik a buszon. Utasok
vették körül, súrlódtak a kabátok. A hátsó ablakban rezgett egy-egy csillag.
Ha szatyor van a kezemben – kezdte Marco ‒, és csak bámulok, melyik épületet
vegyem jobban szemügyre? És melyik szemetesre, lécre, plakátra essen a tekintetem?
Hol van a járda, a park, a pad, melyre szükségem van? Melyik az én állomásom?
Dr. Eeklong tűnődött, és egy narancssárga mappát tanulmányozott.
Kint sebesen úsztak el a hosszúkás, sötétebb felhők.
***
Három csillag, két diadalmas hullám. Rebrudys seregei
a hajladozó térben. Karikában egy kastély; buborékok
a tornyok körül. Ablak, fotó, ablak, fotó. Kattintásból
lép elő az új kép. Szédülő taraj. Habháló. A tankok lágy,
kék örvény torkában tűntek el, majd hatalmas, széles
utakon jelentek meg. Tisztelegtek a szikrák. Pikkelyeken,
cserepeken villant a napsugár. Egy tágas felület állandó
csillogása. Távol a tértől ásítottak az aluljárók, a lépcső-
fokokon apró koszfoltok lapultak, eldobott szívószálak
gurultak. Szunnyadt az állomás. Néhány cipő kopogott
csak lent a nagy, szürke köveken. Alig szűrődött már
ide a kerekek görgése, masírozás zaja. Messzebb, az alvó,
kis utcákban rejtelmesen derengtek a macskakövek. Volt
annak a délutánnak színe? A cselekvésnek hőmérséklete?
Lehetett mit tenni? Amikor éppen úgy estek a fények?
Ajtót csukni, asztalhoz ülni? Kihúzni egy fiókot?
Belépni a fürdőszoba hűvösébe? Kint, a rakétákon
világos csíkok úsztak át, akár átjárók hűvös oszlopain.
Tapintani a nyugtalanságot; lenyelni egy falatot.
***
Valószínűtlenül fehér házfalak, közben valami füstölög.
Ezek előterek, a központ messze van. Itt még rugdalózunk,
rágyújtunk; látszik, hogy sok van hátra – írta az őrmester,
majd lépett egyet a kavicsos talajon. A falfelületek
élénken lobogtak; a tágas fehérségen megállt a szem.
Robbanó tekintet. Minden minutumban előrébb,
kínkeserves gyomorfagy, sisakok buknak alá; ki kap
a fegyverért? Fatákolmányok dőltek össze hirtelen.
A sustorgó térben csengett egy telefon. Az őrmester
szélre készült, zúgásra. Kabátba bújni mégis jobbára felesleges –
gondolta. Komótosan, kékesen lebegett az ijedség. Sorok
szerveződtek. A közeli kocsmában még ingott a sörhab,
férfiak szorultak hosszú fapadokra. Tisztán látszott a sok
keskeny repedés. Ha jönnek, jönnek az utcák, minden kanyar
fájdalmas ének; ajtók, cégérek, macskakövek, betört ablakok; szikrát
vet az üveg – dalolták az asztaloknál a férfiak. Barnán, narancssárgán
fröccsent az ital. Olyan az idő, mintha nyelnék – jutott eszébe
az őrmesternek. – Kis lendület, nyugvó hideg. Alszik az ég, de
mindig susog valami. Billennek a sugarak, elmetszik a távolságot.
Rebrudys egyre a sereget méregette. Látta a formálódó bajt
a sivár peremen, nézte az ellene gyűlő bajkeverőket. Ezért
volt a városban légiparádé, ezért rendezte ő is erőit. Apró
lárma – vélte lenézőn, de már röpködtek az égen szürke
repülők. Az őrmester nem is reménykedett. Ezen a falon nem
megyünk át – akarta kijelenteni, aztán inkább hallgatott.
Körülötte néhányan még lófráltak, cigarettáztak, ládákat
cipeltek. A levegő remegett, ficánkolt, rózsaszínben játszott.
Egy felhő, egy perc; ugyanaz a délután. Elkezdődik, majd
alábbhagy a zene – gondolta végül az őrmester. Finom
puffanás hallatszott, alattomos ropogás. Mozgott a tér.
Kerber Balázs (1990) költő, műfordító, kutató. 2022-ben doktori fokozatot szerzett olasz irodalomból az ELTE-n. A Mastercard Alkotótárs és az Artpool Művészetkutató Központ ösztöndíjasa. Eddigi verseskötetei: Alszom rendszertelenül (JAK+PRAE.HU, 2014), Conquest (Jelenkor, 2019). Jelenleg Számtan a holdas estékre című harmadik kötetén dolgozik.
