Nagy Balázs Péter: Ádám monológja

Részletek

Írta: Nagy Balázs Péter

ivadékaim bűnből fogant leleménye / újra és újra visszavarázsolja az édent

                                                                  „anyának érzem, oh Ádám, magam”
Ide? Erre a terméketlen földre, ahová üldözött?
Ahol szaporodó lábnyomunk után csak a pusztulás jár,
ahol a föld meghasadt, az ég
megrepedt, ahol emlékezni sem méltó
az elherdált édenre? Mi terem itt?
Van mit teremteni egyáltalán? Hát minden egyes
elsárgult fűszál, minden kiégett, minden elfagyott
bokor, beteg fa, az összes néma madár,
vizek tükrén lebegő élőlény, felfordult féreg,
az elveszett éden árnyai mind azt kiáltják:
miattad és a hűtlen fajtád miatt.

Én már mindenhol és mindig jártam.
Tudom, ivadékaim bűnből fogant leleménye
újra és újra visszavarázsolja az édent, és azt
is tudom, egyre silányabb, érthetetlenebb lesz annál,
mint amit elvettem tőlük.
Tudom, hogy aki vérben,
kínok közt születik
annak egy a sorsa, hogy a szélrózsa
minden irányába szétszórja a megbocsájthatatlant,
teremtőm fricskáját.

Szaporodva és sokasodva saját pusztulásunkba menekülünk
a megrepedt földön, a kettéhasadt ég alatt,
míg az isten széttárt karral visszatartja mosolyát,
ötlettelennek tetszik.
Holott ez volt a terv végig, gyermekeim,
hogy küzdjetek gyermekeitek ellen,
hogy minden korban szálljon csak
a nehéz kérdés a földben fehéredő csonthoz:
ide?

Nagy Balázs Péter 1994-ben született Budapesten. Költő, kritikus, 2016 óta publikál.