Demeter Arnold versei

Részletek

Írta: Demeter Arnold

Ilyen szépen mondta, hogy szavait / megértsék még a pestiek is, majd meghalt, / atyátlanul, mert nem vigyázott rá az Isten.

Virágok egy családfáról

Meg akartam tanítani óvodás korom óta
a virágjainknak, hogy nekem nyíljanak.
Hogy büszke lehessek a csendre,
amely magához nevelt, de csak épp 
akkorára, hogy képes legyek anyámnak 
a felső kamrapolcról levenni, amit kér. 
ekkorák voltak nagyanyádék is
Bizonyos keretek között szép vagyok, 
ahol nem legyeznek olyan cédulákkal,
ami úgy egyszerűsít le, hogy egyben 
megszüntet. Három  megyém reményéről
szólt az összes ünnepi vacsora. A család azzal 
nyugtatta magát, hogy a jó parasztoknak
lesz még egy igaz tavaszuk, amikor 
kitárhatják a karuk és a hegyek között 
végre nem csak menedéket keresnek. 
Ameddig ellátok, mindenki megérti 
a panaszokat, de a megoldást elnémítja
a mellveregetések üres kongása, amelytől
a madarak csak egyesével szállnak fel, 
félve attól, hogy ha egyszerre repülnek el,
a végén azt is elfújja a szél, ami maradt. 
Egy kivájt ölelés a kerek ég alatt, ezek 
az én hegyeim, s úgy szorítanak, mint 
anya, ha rejtekében rátörnek a katonák,
mint apa, akinek nincs más, amit hátrahagyjon
csak nevét és a bizalmat fiainak, hogy 
amíg emléke él, addig tán a világ sem dől 
össze, mert akkor újra el kell jöjjenek az 
angyalok, és elsírják maguk, és vigasztalják 
egymást, hogy mindezt látták előre, 
de parancsba kapták, hogy amit 
magára hagyott az Isten,
ahhoz ők sem nyúlhatnak. 

Sóhajók az aranyóra után   

Egyszer megnyugszik bennem, aki tombol,
csak végre tudnám, hogy milyen lánc köti. 
Gyomormenésekre és hirtelen fájdalmakra 
nem figyelve, még mindig össze-vissza 
eszel, anyád aggódik, apád homlokára
csap, mert emlékszik, hogy volt még 
ilyen a családban. Az elköltözött, 
elzüllött, többet nem is kereste 
egyik rokonát sem, mert minek közel
tartani a rokonságot, ha a távol is 
kielégítő. Vagyok, amennyi vagyok, 
döngicséled reggel hatkor, de az 
első ember, akivel találkozol pont 
jó arra, hogy épp akkorát szúrj
bele, amibe te eléggé belehalsz, 
legalábbis abban a pillanatban, és 
majd csak este, lefekvés előtt bánt, 
hogy ott, akkor, lehettél volna kedvesebb,
megnyerőbb, hátha majd évek múlva
eszébe jutsz, rádír vagy felhív,
a felmondásodról kérdez. 
És te végre kiöntheted a lelked, hogy 
az nem felmondás, hanem szabadulás
volt, és el kellett menj mindentől, 
minél távolabb tőle, akibe egyszer 
részegen, egy fél perce szerelmes 
lettél, majd eszedbe jutott, hogy 
kétgyermekes anya, ez most 
nem rólad szól, pedig akár meg is 
érdemelhetnéd, hogy neked is legyen 
egy titkod, egy olyan, amit tényleg
csak az Isten tud, vagy talán még 
ő sem, és majd amikor 
ott állsz a számadáson, kajánul 
mosolyogsz, mert bármivel szembesít
azt az egyet nem tudja felróni,
hisz azt az egyet nem ő teremtette,
hanem te, a végtelen ki nem mondások 
bölcsője, a csendes harag gyámja, 
és a nem sikerült dolgok védőszentje,
akihez csak úgy érdemes imádkozni, 
hogy nem vetsz keresztet, s nem 
akarod végigmondani az imát.

Atyátlanul 

Értetlen vagyok. Úgy szembesülök 
a történettel, mintha belém döfnének,
engem kínoznának.  

Vihorászva boroznak a pestiek
a skanzen egy szegletében, abban a házban, 
ahol Irma utoljára kért védelmet az Istenétől.  

Irma összekucorodott, pontosan ott, ahol 
ma drágán vett bakelit lejátszó áll,
Irma könyörgése segítőre még sem talált. 

A gyermekek kimenekültek az erdőbe, 
hogy a falevelek között választ keressenek
a történtekre, vigasztalást álmok helyett.  

Közben Irma még utoljára az istenével 
beszélgetett, férje fölötte lihegett, tudatlanul, 
mint, aki elfelejtett embernek maradni:  

Nem gondoltam, hogy hamarabb 
meglátlak, mint magukra hagyott öregjeim, 
de életemnek most más parancsol.  

Fáj mindenem, s ha engem nem, 
hát gyermekeim óvd a szép szavaktól 
melyekkel engem hitegettek.  

Mit üzenjek és kinek, s hogy kiáltsak,
ha már nem tudok, hisz elfogyhat
a szavak ereje a mindennapi könnyek által.   

Most meghalok, s mivel éjszaka van, 
ezért nem látom, hogy vörös minden, 
de tudom, hogy nem büntetésem ez.

Meddig bírja a kereszt, akit reá feszítenek? 
S meddig a megfeszített a keresztet? 
Válaszokért most hozzád érkezem.  

Ilyen szépen mondta, hogy szavait 
megértsék még a pestiek is, majd meghalt, 
atyátlanul, mert nem vigyázott rá az Isten.