Szabolcsi Viktória versei

Részletek

Írta: Szabolcsi Viktória

Idegentest. Vándorol a bőr alatt. / A vénák legyezőit kékre festi, / a hajszálerekben visszafordul.

Szarkahíd

I.
Niulang őrizte a csordát,
a Nap feljött, a Nap lement.
Niulang őrizte a csordát,
legyek ittak a tehenek szeméből,
legyek ették a tehénlepényeket.
Niulang őrizte a csordát
és legyeket számolt,
míg a Nap feljött,
a Nap lement.

A tehenek szeme kiszáradt.
Niulang leült egy kőre,
és megvárta, míg karjára száll az első
szúnyog. A tehenek bordái
kiálltak, habot öklendtek.
Niulang felállt,
és követte a szúnyogot.

A tóparton fehér tollak.
A tehenek vízbe merítették
állukat, a legyek odébb repültek.
Niulang leült egy kőre,
összegyűjtötte a tollakat,
és várt.

Hét fehér hát, tizennégy csapkodó kar,
hét szétnyílt száj, hét nevető torok.
Víz fröccsen vállra, mellre,
kerek felhők emelkednek a fák fölé.
Aztán meglátják a tehénpásztort.

Add vissza a ruháinkat, Niulang.
Nem adom.
Add vissza a ruháinkat, Niulang.
Visszaadom, ha valamelyiktek
a feleségem lesz.
Nem leszünk.
Visszaadom, ha valamelyiktek
a feleségem lesz.
A lányok egymásra néztek,
és a legkisebb kiemelkedett a vízből.

II.
A tehenek szétszéledtek.
Senki sem számolta többé a legyeket.
Niulang Zhinü testén kutatta
a tollak helyét. Zhinü Niulang
karján simogatta a szúnyogcsípéseket.

A felhőket nem szőtte többé senki.
Bekerítetlenül kóboroltak az esők.
Az ég istennője látta ezt,
és nagy haragra gerjedt.
Körmével végigszántott arcán,
és hömpölygő folyam fakadt az égen.
Niulang a víz egyik partján ébredt,
Zhinü a másikon.

A folyó felduzzadt, magával vitte
a teheneket, a tollakat,
minden legyet, minden szúnyogot.
Niulang ült a parton, és nem találta
karján a szúnyogcsípéseket.
Zhinü ült a parton, és nem találta
testén a tollak helyét.

A szarkák látták ezt, és sírtak.
A hetedik hónap hetedik napján
összegyűltek és útrakeltek,
hogy egyetlen éjszakára
a folyó fölött egymásba
fonják szárnyaikat.

 
A tenger néha rólunk álmodik

Mert maradt a szemhéjak
alatt valami az égből,
amit nem old fel a víz.
Idegentest. Vándorol a bőr alatt.
A vénák legyezőit kékre festi,
a hajszálerekben visszafordul.
Folyton a szív falait keresi.
Kifeszíti a billentyűk vitorláit,
sátrat bont. A pitvar boltozatára
vetíti a csillagokat.

Sednának hívtak,
és eladtak egy halásznak.
Egy sziklára tett.
Csőrével félve babrálta a hajam,
fészkébe hajtogatta a lábaim.
Az ő pupillájában láttam utoljára
szépnek magam.

A vihar akkor támadt,
amikor az emberek
felkapaszkodtak a sziklafalon.
A legerősebb a tengerbe dobott,
de nem találta el a csónakot.
Senki sem ugrott utánam.

Utoljára a vijjogás.
Az ujjaim megfagytak és letörtek.
Fókává, rozmárrá, halakká lettek,
ők kísérték a süllyedést.
A fenéken körém gyűltek,
orrukkal babrálták a hajam,
amíg a kínok alábbhagytak.
Ha félnek, még most is
tincseimbe bújva alszanak.

Pikkelyeim alól újabb
lények rajzanak,
raknak ikrát, születnek, ölnek,
halnak ég nélkül.
Nem tudják, hogy volt ég.
Néha én is elfelejtem.
Olyankor a szilánk a szemhéjak
alatt sajogni kezd.

Néha a tengerről álmodunk

Mert bennem is maradt
valami abból a viharból,
amitől életre keltek a vizek.
Az agykamrákban morajlik,
szörnyek szakadnak
ki a felhőiből.
Zúdul a tekervényekre az eső,
cseppjei összenyálazzák
és kilyuggatják a szavakat.
A pókhálóhártya bolyhain át
visszaszívódnak a vérbe.
A szörnyek levedlik pikkelyeiket.
A fenéken vonagló
hajról álmodnak.

Az ébrenlét háló.
Egy-egy kagylóhéj,
törött állkapocs, uszony néha
fennakad benne.
Ha rájuk csukom
a szemem, a bőröm
reggelre sós lesz.

Szabolcsi Viktória 1984-ben született Kisvárdán. Írásai eddig többek közt az Apokrifban, az Alföldben, az Élet és Irodalomban, az Irodalmi Szemlében, a Látóban, a Műútban, a PRAE-ben, a Tiszatájban és az Új Forrásban jelentek meg.