Élő Csenge Enikő: A transzcendentális filozófia egyik alaptézise szerint megismerésről csak érzékiség és értelem együttműködésekor beszélhetünk

Részletek

Írta: Élő Csenge Enikő

szóval mit kezdjek ezzel a krisztálytiszta gyűlölettel, / mert az egészen világos, hogy se szó, se könny nem használ, / nem fognak rajta a ponyvaregény-gesztusok

tizennégy napja gyűlöl,
erről többet nem tudok mondani,
még nem tudom, mire való ez az egész.
talán újabb lecke, a lecke, felhívás kanosszajárásra,
egy jó lehetőség az újrakezdésre, vagy a szabadság maga.
meglehet az is, hogy semmi különös, csak egyszerű,
erős gyökerű gyűlölet,
nekem pedig semmit nem kell kezdenem vele, az elviselésen kívül.
kérdezhetem róla estétől reggelig,
kérdezhetem ebéd közben, a munkahelyén,
a vécén, úton a bíróságra,
felhívhatom az anyját,
magyarázkodhatok, megalázhatom magam,
hempereghetek a tehetetlenségben,
szóval kapkodhatok, fújtathatok is akár,
toporzékolhatok, mint pár év múlva a gyerekünk,
telesírhatok kádakat, hordókat,
telesírhatom a kertet, sőt az egész kerületet,
villamosokat, távolsági buszokat, vonatokat és repülőket,
megkérdezhetem az utazókat, mit tudnak a gyűlöletről,
tanácsot kérhetek a lelkésztől, az orvostól,
barátoktól, szülőktől, házasoktól,
akiknek valahogy, hosszú-hosszú éveken át,
semennyire sem boldogan,
de sikerült együtt maradni,
nem úgy, mint anyámnak, nem úgy,
mint apámnak.
szóval mit kezdjek ezzel a krisztálytiszta gyűlölettel,
mert az egészen világos, hogy se szó, se könny nem használ,
nem fognak rajta a ponyvaregény-gesztusok,
de még csak fel sem tárja semmi.
talán majd az idő segít, ahogy mondják,
és egyébként segíteni is szokott
még az előző életemben, ahol nála sokkal szebbek, sokkal jobbak
jöttek-mentek,
és azok a sokkal szebbek, sokkal jobbak
úgy ismerték a megbocsátást, mint ő a gyűlöletet,
én pedig úgy léptem át rajtuk, sokszor, rengetegszer,
ahogy kedvem tartotta, mert szép voltam,
mint az anyám,
erős, mint az anyám,
mert nem ismertem a gyűlöletet,
mindent szeretetből csináltam, persze,
meg mert fiatal voltam, és szép, és okos, és erős,
és mert rájuk nem vágytam, bármit megtehettem,
bármit, és azt kétszer, háromszor, négyszer,
és köphettem rájuk, és rácsaphattam minden könyörgőre
a telefont, az ajtót,
vághattam hozzájuk nehéz dolgokat, véres késeket,
nyitogathattam fenyegetőn az ablakot,
letérdeltethettem őket, hogy a hátukról ugorjak,
ezek az én sajátos módszereim.
és kemény lettem, mint a páncél,
mint apám, az erős gyökerű, az egyszerű, a tiszta,
és nagy szavakat mondtam, és aszerint cselekedtem,
és bocsánatot kértem, mintha elég lenne,
mintha mindenre elég lenne,
mintha nem tudnám már mióta járni, nyelni, köpni tudok,
hogy vannak megbocsáthatatlan dolgok,
hogy vannak dolgok, amiket utálok, amiket gyűlölök,
mégis léteznek,
apám erős keze, anyám gyenge szíve,
idegenek kezem-lábam között,
üvöltés, széttört fakanál, a bunkim lerombolása,
amikor először nem jött értem,
amikor utoljára hazahozott,
a betört fejek, a szilánkos bokacsontok,
nagyapám hányásszaga a negyedik,
az ötödik, a hatodik, a hetedik, a nyolcadik,
a kilencedik születésnapomra mobiltelefont kaptam,
meg egyébként mindig mindenből a legjobbat,
valami Vivaldit vagy Mozartot állítottam be csengőhangnak,
szép volt, reményt adott, a remény meg néha világít. 

de ez mind az előző életem, az a másik, amiben nőttem.
szóval csak az emlékeimet kéne használnom, hogy megértsem,
mert láttam már elég férfit, aki elhagyja a családját,
okkal, vagy ok nélkül,
láttam egy csomó nőt, akik jó férjeket csaltak, olyanokat is,
akik rosszakat, sőt, olyanokat is, akik nem csaltak, pedig kellett volna.
és egyszer láttam egy anyát megfulladni.
az orvosok se tudták megmondani, miért,
torka üres volt, tüdeje tiszta.
talán valami láthatatlan fojtogatta,
egy titok, egy súlyos hiba, kudarc, tehetetlenség,
talán csak az, hogy folyton visszanézett,
tegnapokat látott, még mindig érezte a hányásszagot,
de az is lehet, hogy egyszerűen csak
nem tud mindenki élni.
és istenem, kérlek, ne gyűlölj, hogy ezt mondom,
de ne döntsd el helyettünk, hogy mi, mire való, mire elég,
ne hitesd el velünk, hogy a szeretet például mindenre,
és ha már nekünk adtad ezt az egészet,
ne taníts meg semmire,
ne fogd a kezünk,
már régóta tudjuk, hogy nincs kísértés.

Élő Csenge Enikő 1992-ben született Sopronban, verset, prózát ír. Extáncos, exénekes, exslammer, de egy kicsit azért még mindig mindegyik. Amúgy vallástörténészként végzett a Károlin, jelenleg doktori tanulmányait végzi az ELTE-én, antik metafizikával foglalkozik. 2016 óta publikál szépirodalmat, 2018 óta tanít kreatív írást fiataloknak, a FISZ junior kurzus alapítója és tanára. 2021-ben Móricz-ösztöndíjban, 2022-ben Ferencvárosi Irodalmi Támogatásban részesült. Első versreskötete, az Apám országa, a Scolar Kiadó gondozásában jelent meg, 2024 májusában. Jelenleg első kisregényén dolgozik.