Kormányos Ákos: Víz és vér 5

Részletek

Írta: Kormányos Ákos

Két ápoló tart ülő-magzatpózban, / a csigolyáim közötti rés így picivel megnő

Tűt szúrnak a gerinccsatornámba.
A vastagtól napokig fáj a fejem,
így egy ideje a vékonnyal szúrnak.
„Mi a különbség?”, kérdi a rezidens.
„A vastag lándzsaszerű, szakítva, tépve váj utat magának.
A bőrön keresztül, át a gerinc különféle szalagain, a ligamenteken,
át az epidurális téren, az agyhártyai rétegen, a dura materen,
míg el nem éri célját, a Subarachnoideális teret.
Miután kihúzod napokig szivárog nyomán a gerincvelőfolyadék.
A vékonynak nem éles a vége, hanem gömb formájú.
Nem szakít, nem tép, hanem széttolja maga előtt
a szalagokat, a hártyákat, a test anyagait”.
                        Behatolok ebbe az erdőbe.
                        Egyenként tépem le a leveleket a bokrokról.
                        Egyenként nyalom fel a gyantát a fák törzséről.
                        Egyenként írtom ki az állatokat.
Tűt szúrnak a gerinccsatornámba.
A kórházi ágy szélén ülök.
Lábam lelóg az ágyról, kezeim szigorúan a térdeim között.
Nem tudom megtartani saját testem súlyát.
Két ápoló tart ülő-magzatpózban,
a csigolyáim közötti rés így picivel megnő
itt tol magának utat a gömbfejű tű.
Körülöttem mindenki chit-chatel.
Ez megnyugtat, mégis remegek.
Egyszer csak bal lábam zsibbadásnak indul,
emelkedni kezd és egészen belefúródik mellkasomba.
Megijedni szigorúan tilos,
mert ha megmoccanok a tű átszakíthatja idegszálaimat.
Felszisszenek.
„Bal láb?”, kérdi vállam felett az orvos.
„Bal láb”, mondom.
„Oké, mindjárt kijjebb húzom a tűt” mondja.
Mintha mi sem történt volna,
úgy múlik el a zsibbadás,
lábam visszacsúszik a helyére.
Visszanyerem a kontrollt,
és soha többé nem hiszek Istenben.
                       Isten nevében magamhoz ragadom az erdőt.
                       Felparcellázom. A parcellákhoz számokat rendelek.
                       Számokká alakítom az erdőt.
Néha attól félek, hogy nem is vagyok ember,
mert az embernek meghatározott paraméterei vannak,
meghatározott számú kromoszómája.
Az egyik kromoszómám karja
azonban le van törve.
Állítólag vissza lehetne varrni,
csak a WHO fél,
hogy akkor másra is használnák a technológiát.
                       Ez az erdő szépen össze van varrva.
                       Puha mohával, tömérdek apró rovarral.
                       Az erdő minden molekulája tud a másikról.
                       Lándzsákkal szakítom szét a fonalrengeteget.
                       Tűket szúrok a parcellákba, a gócpontokba.
Ez most nem költői túlzás.
Ezek a szavak az én szemeim.
Ha tükörbe nézek, nem emberi szemek néznek vissza rám.
Gerinccsatornámba, két tűt szúrnak.
Egyet amivel átszakítják a bőröm,
megkeresik a csigolyák közötti átjárót,
elérik vele a csatornát.
Amikor megvan, ezt a tűt kézzel biztosítják.
Ez képez alagutat, ebbe a tű-alagútba vezetik a másikat,
a gömbfejűt. Abban van a gyógyszer.
                     Miután felszakítottam a puha mohafonalat,
                     lábnyomaimban hosszú csöveket vezetek be.
                     Iparosítom a parcellákat.
Nem vagyok beteg, mégis kapok gyógyszert.
Hogy ne boruljon fel a nyomás az agykamrákban,
először levesznek annyi milligramm gerincvelő folyadékot,
amennyi milligramm gyógyszert injekcióznak.
                                                         Ebben az erdőben éppen annyi a levél,
                                                         mint ahány betűnyi e-mailt váltottunk egymással.
                      Az erdő a föld tüdeje.
                                             Alig kapok levegőt.
                                                        Szeretem olvasni a leveleid.
                      Azt hiszem, ki kellene belőle vonulni.
                      Hagyni, hogy mohával nőjje be magát.
                                                        Félek, hogy nem tudom magam összevarrni.
                                                        Minden sejtembe bele van írva
                                                        a letört kromoszómám.
                                                        Néha jobb lenne, ha egy patológus felparcellázná a sejtjeim.
                       Ez az erdő még menthető.
                       Nem szabad pánikolni. Megijedni szigorúan tilos,
                       akkor átszakíthatom az utolsó sejtjeit is.
                       Összetépem a parcellázásról szóló okiratokat.
                       Nagy levegő!
                       Kivezetem a csöveket, a gépeket.
„Nagy levegő!”, szólít fel az orvos.
A két tűt már egyszerre kell kivenni.
Megírom neked, hogy túl vagyok a main.

Kormányos Ákos (1992, január 6, Zenta Jugoszlávia). Szegeden szerzett pszichológus diplomát, de ugyanitt filozófiát és esztétikát is hallgatott. Jelenleg a Szegedi Onkoterápiás Klinika pszichológusa. Elsősorban verset ír, kötetei Paraván, Töredezettségmentesítés, Légzéstechnikák. Néhány éve elnyerte a rangos Horváth Péter díjat, Töredezettségmentesítés c. könyve 2024-ben jelent meg Németül Zádor Éva és Kalász Orsolya fordításában. Életét és a világgal való viszonyát is meghatározza, hogy születése óta mozgássérült.