Demeter Arnold: Egy falunak tizennégy meséje

Részletek

Írta: Demeter Arnold

A gyászfalu gyilkosai / magukra veszik a következő éjeket.

1944. október 8. Csíkszentdomokos. Tizenegy embert végeztek ki a Gábor-kertben.

I.

Holló száll a házak fölött, csőrében
lángcsóva, szívében sírgödör.
Hangjával hamuját is elfújja
a szél a ma ültetett csemetének,
de mire hazaér a csorda,
mindez hiábavaló,
első vagy az indulók közül.
Késő hallgatni, ha élni akartál,
késő lovakat mezőre hajtani, a gyeplő
úgy embert, mint állatot visszatart.
Jönnek a király leányai, s átkozod
a felkelő napot, hogy maradtál.
Anyád a feneketlen ágyás,
s apád halálra ítél a martján, tudod,
csak annyi a bűnöd, hogy itt az éj. 

II.

Rakásban a keresztek, vedd magadra,
vessző és tövis lesz a jutalmad.
Ruháid leszaggatják, lassan minden
levegővétel egy apró semmiség.
Boszorkányság a tűrés,
mégis evilági erő ez az örökség.
Fogadd el és tagadd meg magad.
Fejbőröd a türelmes föld, arcodon
gyermekkorod patakjai menekülnek.
Minden mozdulattal kiszakad
egy darab erdő, minden mozdulattal
kevesebbé válsz, s ez feloldoz,
hisz végéhez közelít a rettenet,
aranymezőn várnak a leányok. 

III.

Lesz, aki átsegít az úton,
s ahol összeroskadsz, szép virágok nőnek.
Kalapod árva marad, mint golyó
után a szenvedés, s magasabbra szállsz,
mint a templom tornya.
Nehéz a test, eltűnsz,
hiába keresnek kéményekben,
kamrapolcokon, nem tudják,
hogy hét asszony se tudott vigyázni rád.  
Szidnak, gúnyolnak, megvernek.
Rókalyuk helyett kígyófészek,
utoljára ez jut menedék helyett.
Hunyd le a szemed, a fényre várj,
s ha meglátod, menj tovább. 

IV. 

A Szűzanya könnyes szemmel vár.
Szemgödrébe nem fér bocsánat.
Rézbe, ezüstbe és aranyba öltöztet,
s így a legszebb gyermeke leszel.
Halálod fába vésik, egy elfáradt rönkbe.
Előtte megragadnak, elkísérnek.
Egyik kegyesebb a másiknál,
elbocsájtanak a szolgálatból. Hiába
keresed, akit valaha megszántál,
ma senki se jöhet,
ma a te lelkedet is ásó,
kapa és nagyharang járja át.
Felismerhetetlen lettél, körülvettek
és széttéptek a vadállatok, de tudod,
hogy ami ezután jön, az örökre szól.

V. 

Íztelen nyál oltja a szomjadat.
Káromláshoz gyenge az indulat,
s búcsúzásra nincs idő. Tűrj,
emelkedj fel a földről és vonzz
magadhoz mindent és mindenkit.
Ma ismét útnak indulsz,
de hazatérned többé nem szabad.
Mint a kerek ég, olyan ártatlan vagy,
mégis gyermekeid farkasokra hagyod.
Leég a házad, porig a féltett élet,
gazdag voltál, s most utánad halnak
a juhok, csikók és tehenek. Viszik
a békét, s te már nem tartozol
senkinek, nincs mivel.

VI.

Ördögök rakják a szekered,
ökör híján te húzod.
Hátadon verejték és
rongy-palást, mégsem
bírhatod tovább a holdat
és a csillagokat.
Követ a falu népe,
halottak szólítanak, s te közéjük állsz.
Kutyafej, hordó bor és furulya,
sírod fölött vigadalom, csendesedj,
márványos mennykő simogat. 

VII. 

Sárpaplan alatt recsegő altató.
Ismer az utca. Kitekert nótaid
hazaszédelegnek, s ahogy áldás
helyett gyalázat az utolsó kenet,
úgy összeroskadsz másodjára is,
ahogy fű, amelyen megszárad a vér.
Sirat a kaszáló,
fogaid között három színű szalag.
Álmot szitál egy búzaföld,
holnapra király leszel. 

VIII.

Boldogok a magtalanok, nem érzik
át a bánatot.
Kiszárad a kert, belehal árnyékába
a fűzfa, csak a jajgatás öntözi.
A türelmes hegyek nem omlanak,
nélküled takarja falvait éjszakába
a rézpatkóba vert napnyugta.
Por előtted, por utánad, szemeidre
moha nő, erőtlen víz pihen benned.
Megkötöznek. Utolért a kölykök
bosszúja, ajkadon könyörgés pihen.
Magasodik a kereszt, s egyre apróbb
leszel, mint akit épp eltaposnak.

IX.

Erőd elszárad mint cserépdarab,
mégis kapaszkodsz, játékszer vagy
és zsákmány,
hiába, hogy álmod arany-hidat ígért,
a halottakkal már nem tesznek csodát.
Nem mossa,
de nem is nyújtja senki a kezét.
Halottan él az Isten s te hozzá tartozol.
Kijár a katonabúcsúztató.
Elesel újra és bakancsodat rángatják,
tompa ütések kísérik a zuhanás
erőtlen puffanását.
Ez már nem hozzád tartozik,
megaláztak.

X.

Semmit sem vihetsz magaddal,
mindent elvesznek, mindent.
Így leszel majd teljes, megtart
a sár, s ahol hóhéraid véres
földbe löknek, ott gyötört ökrök
szántanak, nyomukban árpát
vetnek a kendős angyalok,
szomjukat ecettel oltják.
Neked az enyészet jutott,
hogy nyugalom köszöntsön fiaidra.

XI. 

Nyakadban kerékkel kísérnek
a többiekhez. Átlyuggattak,
fejed felett jel ragyog, miközben
az átkok fájára emelnek. Kancaszőr,
medveálom, zsír, dió, üst, sokat
kaptál s mégis odavész a végére mind.
Gonosztevők zsinatja áll körülötted,
csontjaid ropogásán mulatnak.
Most már úgy illik rád a halál,
mint faragott munka egy mérnöki rajzra. 

XII. 

Három nap az esztendő, s alig
telt el kettő.
Anyák könnye hull az égből,
medrét keresi a fájdalom.
A gyászfalu gyilkosai
magukra veszik a következő éjeket.
Halomban a tetemek,
mint egy megfagyott imádság.
Illés már nem segíthet.
Itt vannak ők mindannyian
az út végén, néma szívük
nehéz, mint üllő és kalapács.
Kettéhasad az ösvény, s benne
járkál évekig a házak nyugalma.

XIII. 

Sekély gödröt ásatnak a gyászolókkal.
Se fűszer, se gyolcs, se pap, se áldás.
Halott gyermekeit tartja ölében a föld.
Szemfedelükön a tisztaság ragyog.
A fáradt tekintetek boronganak,
s egyre csak azt ismétlik, miért, miért.
Engedelmes a szolga, elviszi az életet,
nem engedi a virrasztás elégtételét.
Megfáradt asszonyok keseregnek,
a testek épphogy be vannak szórva,
fölöttük dáridó, miközben a szülők,
gondos szívek elhaló magányával,
térdre rogyva, hangtalan kiáltanak.
Szögek nem tartják, nem zúg a vihar. 

XIV. 

Sziklát nem vágtak, követ nem törtek.
Furulyaszó csalta közel a napot,
de most nem maradt egyetlen pillanat,
amikor a gyász lecsukott szemébe
a feloldozás meséje világíthatna,
mert megölték őket a zsiványok,
mert megölték őket,
mert öltek.

Demeter Arnold, 1998-ban született Csíkszeredában. Költő. Tanulmányait Kolozsváron végezte, jelenleg kulturális szervezőként dolgozik. Egy pár éve jelennek meg versei úgy magyarországi, mint erdélyi folyóiratokban. Ha tehetné, meghallgatná mindenki történetét.